Kodaka Mijoko a katasztrófa idején 20 éves
Enkobasi-csóban éli át az atomrobbanást, kb. 1,9 km-re a becsapódás hipocentrumától.
Kodaka Mijoko (91 éves)
20évesen éli át a tragédiát,jelenleg Kjotóban él.
A felvétel 2015.
szeptember 29-én készült.
Éppen a rizst készítette elő a konyhában, amikor egy hatalmas villanást látott, majd mire észbe kapott, a szomszéd ház második emeletén találta magát.
Kodaka Mijoko (91 éves)
20évesen éli át a tragédiát, jelenleg Kjotóban él.
A felvétel 2015.
szeptember 29-én készült.
Az áldozatokról azt sem lehetett tudni, hogy fiatal-e vagy idős, férfi-e vagy nő, az maga volt az élő pokol.
Kínzó szövődményei miatt az atombomba okozta sugárbetegség elismeréséért indított társult per reprezentatív felperese lett, aki végül meg is nyerte a jogvitát.
Élet Hirosimában
A férjem Hirosimában dolgozott, de április környékén áthelyezték, ezért elment valahova.
Megkérdeztem tőle, hova megy, de ő csak annyit mondott: "Én sem tudom". Ebben az időben minden titok volt.
Nem tudott semmit, csak azt, hogy behívatták, ezért indulnia kell.
Azt mondta nekem, hogy vigyázzak magamra, mert egyedül leszek."
Ez nagyon elkeserített és Kure város is teljesen leégett a légitámadások miatt, ezért nem akartam ott maradni egyedül.
Bezártam a házat magam mögött, és a csomagjaimat is hátrahagyva úgy utaztam el Jamagucsi prefektúrába, hogy még a szomszéd vasboltosnak sem szóltam egy szót sem.
Anyám összes testvére Jamagucsiban élt. Azt hiszem, körülbelül tíz napot töltöttem ott.
Közben a főbérlőm panaszkodni kezdett, hogy sosem talál otthon és kezdhetnék valamit a sok holmimmal is,
erre a vasboltos szomszédasszonyom megsajnált és felajánlotta, hogy vigyünk át mindent az ő lakásába.
Amikor megkérdeztem jótevőmet, akkor hova menjek én most ezzel a hallal, kerek-perec kijelentette, hogy nekem már nincs hova mennem.
Ezután szóltam neki, hogy felmegyek az emeletre, és még magam is meglepődtem, annyira sok cucc várt ott rám. Mindez augusztus 1-jén történt.
A Szegava vasboltban élt egy nagymama, egy fiatalember, aki apám unokatestvére volt, és annak a felesége, Hanako.
Hanakonak volt egy nálam 1 évvel fiatalabb lánya, a 19 éves Tosie.
Volt még egy fiatalabb lánya, akit Akko-csannak hívtunk. Ő már befejezte a középiskolát, és főiskolára járt.
A 6 fős családban a legkisebb gyerek a 4 éves Tosinobu volt. Hat napig voltam náluk.
Augusztus 6.
Régen a konyha nem volt úgy összenyitva a szobával, mint most, hanem egy hosszú helyiség volt földpadlóval, ahol fapapucsban jártunk.
A nagymama a teaszobában ült a tatami szőnyegen, és reggelizett. Én háttal álltam neki és a csap alatt lelkesen mostam a rizst.
Egyszer csak megszólított a nagymama: "Mijoko, de jó neked, hogy nincsenek nehézségeid!". Nem tudtam mire gondol, ezért rákérdeztem.
Ezt a választ kaptam: "Neked van fogalmad arról, hogy milyen drága a rizs és csak titokban lehet hozzájutni, 20 jent kérnek érte! "Gondoltál te erre is valaha?"
Őszintén válaszoltam neki: "Eddig meg sem fordult a fejemben ilyesmi". Aztán 8:15-kor jött a villanás.
Olyan vakító volt, hogy még a szememet sem tudtam nyitva tartani, ez a fény merőben más volt, mint egy villámcsapás.
Abban a pillanatban, amikor végigfutott az elmémben, hogy vajon mi történik körülöttem, a nagymama Tosinobuért kiáltott és futni kezdett. Erre az egyetlen dologra még mindig tisztán emlékszem.
Amikor magamhoz tértem, körülnéztem és arra voltam kíváncsi, hol vannak a többiek. Akkoriban az utcákon sorakozó üzletek mind szűk utcafronttal rendelkeztek és kétemeletesek voltak.
Mivel az áruházak tetején gyakran kerteket alakítottak ki, a szomszéd ház is egy kétemeletes épület volt, aminek a tetején egy kert állt.
A szomszédos ház is majdnem megsemmisült, amikor bombáztak, de még így is megmaradt egy emelet.
Meglepődtem, amikor láttam hol vagyok, ránéztem a házunkra, hogy vajon mi történt vele, de mivel fából volt, teljesen összeomlott.
A szomszéd órásüzlet recsegése közepette lemásztam és kirohantam az épületből.
Az első gondolatom azt volt, hogy a ház alá szorult három embert kell megmentenem, ezért a négyéves Tosinobunak kiáltottam.
A gyerekek bármilyen kis helyről ki tudnak mászni, és ő tényleg azonnal kint is volt.
Nagyon örültem Tosinobunak, és megkértem, hogy ne mozduljon innen, mert most meg kell mentenünk a nagymamáját és a nővérét.
Tosiének kezdtem kiabálni, aki 19 éves volt és tuberkulózisban szenvedett, amikor álmában megtörtént a katasztrófa.
Bedugtam a kezem egy kis lyukba és megkértem Tosiét, hogy ha valahol a közelben van és látja a kezemet, kapaszkodjon bele.
"Lehet, hogy lesz az arcodon vagy máshol néhány karcolás, de túl fogod élni."
"Felhúzlak, csak gyere te is és segíts!"
Erre Tosie is megszólalt: "Kérlek, nővérkém segíts!", és ahogy kimondta, megragadtam a kezét és bivalyerősen felhúztam.
osiének nem volt nagy baja, azt mondtam neki: "Maradj itt, mert a nagymamád következik", majd szólítani kezdtem a nagyit, akinek meghallottam a hangját: "Mijoko, segíts, segíts kérlek!"
Megkérdeztem tőle, hol van, de hiába kerestem, nem találtam. Amikor végül rábukkantam, egy nagy gerenda alá volt beszorulva.
Megijedtem, mert azt hittem, nagy bajban van.
Arra gondoltam, ha elmozdítom azt a gerendát, minden összeomlik, és alátemet engem is és a többieket is.
Egy kis türelmet kértem tőle, bár jól tudtam, hogy fájdalmai lehetnek.
A nagymamát szinte mindenki ismerte, mert a vaskereskedés már közel 100 éve állt.
Azt hittem, hogy a házat találat érte, ezért a szomszédokhoz futottam.
Egy pillanat alatt kint voltam, hogy segítséget kérjek a törmelék alá szorult Szegava néninek.
Közvetlenül az atomkatasztrófa után
Amikor kiléptem az utcára szembesültem azzal, hogy az atombomba miatt az emberek arca, a karjuk úgy megégett, hogy cafatokban lógott a bőrük.
Az összeégett és szétfolyt bőr miatt mindenki maga előtt tartotta a kezét, és még a szemét sem tudta kinyitni.
Nem voltak azok már se férfiak, se nők, se gyermekek, se felnőttek. Rengeteg ember jött felém, ugyanabból az irányból.
A hirosimai állomással szemben álltam és arra gondoltam, mi a fene történik itt. Szörnyű volt, maga az élő pokol.
Még a nagymamáról is elfeledkeztem, úgy néztem egyesével az embereket. A nagy fájdalomtól még beszélni sem tudtak, csak némán meneteltek előre tartott karokkal, mint a szellemek.
Nem hittem a szememnek.
Eszembe jutott a nagyi, és pont akkor megláttam három katonát, akik türhetően néztek ki, ezért odakiáltottam nekik.
Húszéves voltam, ezért azt gondoltam, hogy vagyok annyira csinos, hogy jönnek majd nekem segíteni.
"Kérem jöjjenek, a nagymama beszorult a törmelék alá, segítsenek!",
"Megőrültél? 230.000 ember van Hirosimában a törmelék alatt. Nem csak nálatok van baj."
Amikor ezt hallottam, arra gondoltam, itt nem lehet másokra számítani. Nem segítettek, még akkor sem, amikor azt mondtam nekik, meg fog halni valaki.
Ezért visszamentem és úgy döntöttem, nem kell más segítsége, mert saját kezemmel mentem meg a nagymamát.
Tényleg nem tudtam, mit tegyek. Fogalmam sem volt, hogy szabaduljak meg attól a nagy fától.
Amikor körülnéztem, tiszta üvegszilánk volt mindenfelé, az épület fadarabjai feküdtek szanaszét, szörnyű állapot volt ott, és a házban is teljes káosz uralkodott.
A fiújátékok abban az időben mind fából készültek, nem pedig bádogból vagy pléhből.
Ennek köszönhető, hogy volt egy nagy fából készült busz, és az be volt ékelődve a hatalmas gerenda hátsó része alá. A busz tetején állt egy oszlop.
"Ez az!"- gondoltam magamban. "Hova tettem én eddig a szemem? Hiszen föld van alatta!" Csak ekkor jöttem rá, hogy egész mélyen ki lehet ásni.
Aztán átgázolva az üvegakadályon elindultam a nagyit megmenteni: "Segítek neked, tarts ki!"
Azt hiszem, itt-ott megvágott az üveg, de akkor furcsa módon egyáltalán nem éreztem fájdalmat.
Hasra vágtam magam a nagyi mellett és kézzel elkezdtem kiásni a testét.
De nekem kicsi kezeim voltak és arra gondoltam, mennyire más lenne most a helyzet, ha nagyobb kezekkel áld meg az ég.
Ástam én, ahogy tudtam, de szükségem volt segítségre, ezért újra kimentem az utcára.
Akkor odavánszorgott hozzám egy ember, akinek teljesen szétégett az arca.
Nem tudtam ki lehet az, ezért rákérdeztem: "Hanako néni?" Az illető igennel válaszolt. Ezzel a nénivel voltam együtt reggel hatig.
Szegénynek teljesen összeégett a bőre, kérdeztem tőle: "Néném, mi történt veled? Légy erős!"
Azt mondta, azért jött, mert aggódott a gyerekek és a nagymama miatt, én pedig megnyugtattam, hogy meg fogom őket menteni.
A segélyállomáson az egyetlen elérhető gyógyszer a piros ecsetelő volt.
"Menj nénikém az elsősegélynyújtó állomásra! Itt én mindent elrendezek."-mondtam neki, mire ő elköszönt és elindult a segélyállomásra.
Újra ásni kezdtem, és a nagyi teste megmozdult. Akkor megszólaltam: "Kitartás nagyi!" és amikor kihúztam, azonnal talpra állt.
A nagymama 64 vagy 65 éves lehetett, és azt hiszem, ha most érné ez a sokk, belehalna.
Valahol azt érezhette, hogy élni akar, de mindenáron, és felugrott."
"Mijoko, meneküljünk! Jönnek a Grummanok. Fussunk, mert megint jönnek a vadászgépek és bombázni fognak minket."
A nagyi azt mondta: "Meneküljünk, meneküljünk!", de eszembe jutott, hogy a férjem egy-két holmija még itt van.
A férjem ugyanis úgy ment el, hogy a biztonság kedvéért itthon hagyta a kardját, a kulacsát, a bőrtáskáját és a távcsövét.
Ezeket szükség esetén nekem kellett volna eljuttatni hozzá, ha szól, és szégyen lett volna, ha katonafeleségként azt mondom, hogy nincs meg a felszerelése.
Ebből is jól látszik, hogy ezen a téren tökéletes kiképzésben részesültünk, ezért azt mondtam a nagyinak: "Bocsáss meg mami, de még van néhány dolog, amire szükségem van, ezért hazamegyek".
"Ne menj vissza! Megint fognak támadni, és leég a ház.", de én megnyugtattam, hogy bármi történjen, vissza fogok jönni.
Mellesleg öt hónapos terhes voltam akkor, ezért pelenkákat, kimonókat varrtam, amiket a hátizsákomba tettem,
azokat is a szoba sarkába repítette a robbanás.
Megpróbáltam magammal vinni azt a hátizsákot, és amit még találtam.
Akkoriban senkit nem láttam vizes palackkal menekülni.
Katonafeleség voltam, ezért volt üres kulacsom.
Ahogy kijöttem, megtöltöttem a kulacsomat az eltörött vízvezetékből, majd a vállamra vettem.
Egy iskolás korú lány, aki nem is tudom, hány éves lehetett, mert összeégett az arca, odajött hozzám, és megkért, hogy adjak neki egy kis vizet.
Az a legkevesebb, hogy megkínálom vízzel, de neki is biztosan van apja és anyja,
abban az időben minden család előre megbeszélte, hogy ha történik valami, hol fognak találkozni.
Ezért akartam odajuttatni, hogy a szülei nem várják hiába.
Azt mondtam neki: "Nem sajnálom tőled a vizet, de tudod, ha most iszol, nagy baj lesz belőle.
Ezért most menj oda, ahol a szüleid várnak! Találkoznod kell velük." Amikor közöltem vele, hogy nem adhatok neki vizet, nagyon elszomorodott.
Én is nagyon sajnáltam őt, sokszor godoltam arra, bárcsak megitathattam volna, de nem ment. Tudtam, hogy nem tehetem meg, mert az végezne vele.
Fekete eső
Fekete eső kezdett esni. Még most sem értem igazán.
A Hirosima állomás mögött volt egy nagy terület, Keleti Kiképzőtábornak hívták, és ott készítették fel a katonákat a harcra.
Az odáig vezető úton Nakajama faluban volt egy keskeny szántóföldi út, ahol épp elfért egy talicska. Akkor kezdett esni, amikor odaértem.
Körülnéztem hirtelen és láttam, hogy mögöttem áll egy kunyhó. Épp kapóra jött, úgyhogy bementem.
Amikor kinéztem, arra gondoltam: "Milyen undorító, koszos ez az eső!"
Kinyújtottam a kezemet, majd megszagoltam a rám esett esőcseppeket. Sötét és piszkos volt.
Apám az építőiparban dolgozott, ezért ismertem a kőszénkátrány szagát.
Amikor megszagoltam, azt hittem, hogy hígított szurok.
Aztán fél óra vagy egy óra telhetett el, amikor elállt az eső, de nem tudom pontosan, mert nem volt órám. Arra gondoltam, hogy sietnem kell, ha már elállt az eső, mert a nagyiék aggódni fognak.
Abban az időben pottyantós WC-ket használtak az emberek, és mezőgazdasági munkások jöttek azt kiszivattyúzni.
Ha volt valami teendő a ház körül, a nagyiék ezektől a gazdáktól kértek segítséget. Hozzájuk mentem, de a nagyiék már lepihentek.
Körülbelül 20 haldokló ember fekhetett ott egy kis szűk helyen.
Történetek a segélyállomáson
Amikor megérkeztem, a nagyi boldognak tűnt, és azt mondta: "Nagyon örülök, hogy épségben megérkeztél."
Szétnéztem, amikor két-három életteli hölgyet láttam a konyhaajtóban szorgoskodni, ezért megkérdeztem tőlük: "Elnézést, mit csinálnak?"
Mióta leesett a bomba, reggel 8.15 óta még senki sem evett, ezért
az egyik hölgy válaszolt: "Most rizsgombócot készítünk, hogy mindenki ehessen", mire én azonnal felajánlottam a segítségemet.
Erre azt mondta nekem az egyikük: "Te akarsz segíteni, hiszen most talált el egy bomba!" "Igen, ez történt, de...."-válaszoltam.
"Szó sem lehet róla, feküdj csak le és pihenj egy kicsit!", de én erősködtem: "Nem, ez semmiség". Még fiatal vagyok, tudok segíteni".
Nyár volt, és a ruhám teljesen átizzadt, ezért megkértem őket, hogy nézzék el nekem, ha illetlen vagyok és levetkőzöm.
Alsónemű csak egy kombiné volt rajtam, de akkor is nagyon le akartam venni magamról a ruhámat.
Haldokló emberek mondták nekem: nyugodtan, vedd le, ha akarod, mire én habozás nélkül kibújtam a ruhámból.
Amikor megláttak a fekvő emberek, így szóltak hozzám: "Asszonyom, a háta!". "Mi baja a hátamnak?- kérdeztem tőlük, mire ők: "Az egész háta tiszta vér!"
Én nem láttam magamnak, ezért közöltem velük, hogy értem, de mivel nem fáj és nem is viszket, ezért nem probléma.
"Jól van? Nem kell lekezelni?", kérdezték, de akkorra már rászáradt.
Augusztus 6-a nyár volt, minden csontszáraz, én pedig azt mondtam nekik, hogy "minden rendben", és továbbmentem segíteni.
Még volt elég idő, ezért a súlyos sérültek aludtak, de volt egy elsősegélynyújtó állomás a háztól nem messze, ahol ellátták a súlyos áldozatokat.
Azért mentem oda, hogy megnézzem, ott mi a helyzet. Ez egy iskola aulájában volt.
Végig szalmaszőnyeg volt leterítve, amin sok haldokló feküdt.
Volt ott férfi és nő, gyerek és felnőtt egyaránt.
Amikor szétnéztem, minden arc egyformának tűnt, mindegyik áldozat feje megégett.
Egy hátizsákos férfi felém intett és magához hívott, én pedig megkérdeztem tőle: "Mi történt?", miközben kiléptünk az aulából.
"Akinél az előbb voltam, az a középiskolás lányom"-mondta.
Nehezen találta meg a lányát, a felesége azonban szörnyethalt.
Sokáig kereste, míg itt végül megtalálta. Amikor azt mondtam neki, hogy "Apa vagyok!", megkérdezte tőlem: "Anya hol van?"
Már nem sok van neki hátra, még akkor is az anyját hívogatja.
Neheztelve ugyan, de megkért ez az illető, hogy menjek be a már nem is látó lányához és szólítsam a nevén, akkor talán azt fogja hinni, hogy az édesanyja vagyok.
Még csak 20 éves voltam, és kijelentettem, hogy erre én képtelen vagyok, mire ő annyit mondott: "Kérlek, tedd meg ezt nekem!"
Megsajnáltam, ezért nem bírtam megállni, hogy ne menjek oda és ne szólítsam meg, de a lány határozottan jelezte, hogy én nem vagyok az ő anyja.
Nincs az az ember, aki ne ismerné fel a saját anyja hangját. Ő nem az anyám - mondta, és nem sokkal később örökre lehunyta a szemét.
Útban a férjem egyik ismerőséhez
Nem tudom, hogy a férjemtől vagy máshonnan, de jött egy értesítés:
Valaki felhívott, és azt mondta: "Gyere el hozzánk, mert kellemetlen, ha olyanok gondoskodnak rólad, akik nem ismernek."
Ezért újra végigmentem a Keleti Kiképzőtáboron, ahol addigra már a holttesteket is nagyjából elrendezték.
Nagyjából 100 embert raktak egy csomóba, és folyamatosan hamvasztottak. Sok helyen megállás nélkül égették a tetemeket.
Aztán eljutottam a Hirosima állomásra. Ahogy mentem, az út elkeskenyedett, holttestek feküdtek itt is, ott is egymás hegyén-hátán.
Először reszkettem az ijedtségtől, de öt-tíz perc múlva, amikor megláttam egy idős ember tetemét, akin egy karcolás sem volt,
vagy egy anyát, akinek a földön feküdt az élettelen kisbabája, már nem zaklatott fel a látvány.
Egyedül néztem körül és abban a pillanatban arra gondoltam magamban: "Óh, hát ilyen állat az ember!"
Eleinte, amikor egyedül voltam, reszkettem a félelemtől, de tucatnyi vagy több száz embert látván már nyugodtan tudtam rájuk nézni.
Ezért is háborúznak az emberek. Máskülönben hogy lehetne olyan embereket elpusztítani, akiket nem is ismerünk, és akikkel soha sem találkoztunk.
Hogy tud embert ölni az, aki még a csótányhoz sem mer nyúlni? Ártatlan embereket elpusztítani?
"Értem már! Szóval ezért megy az ember háborúba!" - gondoltam magamban séta közben. Irtózatos látvány volt.
Két napot töltöttem azon a tanyán, amikor jöttek értem, így augusztus 8-án elindultunk és augusztus 9-én már az ismerősünk házában voltam.
Ismét anya mellett
Ekkor már vége volt a háborúnak, egy férfi látogatott meg bennünket, kerületi képviselő lehetett.
Azt mondta, hogy a nőknek és a lányoknak ha van hová menekülniük, induljanak, mert veszélyes lehet, ha megjelennek az amerikaiak.
Hét hónapos terhes voltam akkoriban, és a hasam egyre nagyobb lett. Megköszöntem a vendéglátást, majd elhagytam a házat.
Ebben az időben a vonat már járt Jamagucsi prefektúrába, ezért Janaiban leszálltam a vonatról, és felszálltam egy buszra.
Amikor Tanatógéba értünk, lerobbant a buszunk és megkértek bennünket, hogy toljuk a járművet.
Képtelen voltam rá, mert nagy volt a hasam és csomagom is volt, a hegyi ösvényen sem tudtam volna gyalogolni, ezért ott kellett maradnom.
Kicsit restelve ugyan, de megkérdeztem utastársaimtól, hogy nem ismeri-e valaki közülük Szekijáék házát Szaga faluban.
Volt egy néni, aki azt mondta, ő jól ismeri Szekijáékat.
Megkértem a nénit, szóljon valakinek, hogy küldjenek értem egy férfit talicskával, mert nem tudok tovább menni.
Vártam egy ideig és jött is értem két fiatalember egy-egy furikkal.
A szüleim azt hitték, hogy biztosan meghaltam, ezért anyám belém csimpaszkodott és azt mondta: "Mijoko, hála az égnek, életben vagy!'
Azt mondta anyám: "Tele van a tested méreggel, most azonnal fürödj meg, én pedig leöblítelek!" Nem tudom, honnan vette a vizet, de megfürdetett.
Édesanyám és édesapám háza is érintetlen volt, míg Koreában éltek, nem volt korszerű, de mindkettő ép maradt.
Anyám házában hoztam világra a gyermekemet. Orvos nem volt jelen a szülésnél, de valaki keresett nekem egy bábát.
A férjem is hazajött, és végre elkezdhettük az életünket Tokióban.
Akkoriban semmi bajom sem volt, ezért meg sem fordult a fejemben, hogy az atombomba miatt valaha beteg leszek.
Az atombomba utóhatásai
Amíg Tokióban éltünk, nem jelentkeztek szövődmények. Amikor Kiotóba költöztünk, használni kezdtünk egy Korona olajkályhát, és a férjem belevetette magát a kimonófestésbe.
Én meg mellette szárítgattam a munkáit. Ekkor kezdődtek a panaszok, többek között a hányinger.
Sajnáltam volna, ha a több tízezer jenes fehér szövetet összekoszolom, ezért neheztelve
azt mondtam a férjemnek: "Bocsáss meg, de egy kicsit lefeküdnék, mert nem érzem magam túl jól." Ő az a fajta ember volt, aki nem tudta az ilyesmit jó szemmel nézni.
Egy tipikus régimódi férj volt, aki mivel megjárta a háborút, azt hitte, hogy csak ki akarok bújni a munka alól.
Rámfintorgott, de én olyan rosszul lettem, hogy nem tudtam, mit tegyek.
Átrohantam a szomszéd szobába, és egy mosdótálba hánytam, majd lefeküdtem és ott voltam kb. öt óráig.
Megtanultam biciklizni, és elmentem Higasi Mukómacsiba, otthagytam a kerékpáromat az állomáson, majd felszálltam a Hankjúra Sidzsó-Ómija felé.
Utána elsétáltam két kimonó üzletbe Nisinotóinba és Higasinotóinba.
Az én feladatom az volt, hogy felkeressem ezeket az üzleteket, és megbeszéljem velük, mit hol kell igazítani.
A férjem megkért, hogy hazafelé menet vegyek marhahúst. Sidzsó-Ómijában volt egy első osztályú hentes, és a férjem csak azt a húst volt hajlandó megenni.
Nem volt más választásom, így hát odamentem, és amikor épp kértem a húst, megint hányingerem lett.
Kimentem az üzletből, mert nem akartam tönkre tenni a forgalmat. Ám kint sem tudtam megkönnyebbülni, mert jöttek-mentek az emberek, visszafogtam magam, miközben halálsápadt lettem.
Nagy keservesen bevásároltam. Annyira rosszul éreztem magam, hogy nem is tudom, hogyan értem ki az állomásra.
Újra felszálltam a vonatra, majd Higasi Mukómacsiból kerékpárral mentem haza.
Útközben elsötétült előttem minden és felborultam a biciklivel.
Bementem a kórházba, és megkértem a személyzetet, hogy lássanak el, mert megsérültem.
A doktor megkérdezte tőlem, miért estem el. Erre azt válaszoltam, hogy minden elsötétedett körülöttem és nem tudom, mi történt.
Az orvos furcsálta, amit hallott és megkérdezte, van-e esetleg valami komolyabb betegségem. Én nemmel válaszoltam.
"Nekem ez nem tetszik. Csináljunk egy vérvételt!
Te jó ég! Ha nem teszünk valamit, meg fogsz halni. Vérszegény vagy, de vészesen.
Ha továbbra is így folytatod, nem lesz jó vége. Legszívesebben azonnal vérátömlesztést adnék neked" - mondta az orvos.
A férjem erre azt mondta: "Neked is ismerős ez, ugye? Ki tudja, honnan származik az a vér, amit neked akarnak adni?
Ne vicceljenek már! Ebbe soha nem egyezek bele". Ezért beletörődtem a sorsomba.
Nem akartam szembeszegülni a férjemmel, ezért azt mondtam: "Nem kérek vérátömlesztést, elfogadom az állapotomat és hazamegyek".
Másnap is el kellett mennem dolgozni, hogy segítsek az uramnak.
A kórházban azt mondta nekem az orvos: "Csak gyere be egyszer nyugodtan", ezért mentem be, amikor örvendezve fogadott: "De jó, hogy jöttél! Megtaláltam neked a megfelelő gyógyszert".
Megkérdeztem, milyen gyógyszer az, erre a doktor azt felelte: "Ez egy maszcsigén nevezetű szer, ami fokozza a vér termelődését.
Ezt a gyógyszert kell szedni, és addig adjuk az injekciót, amíg nem rendeződik a vérkép, ezért minden nap be kellene jönni" - így jártam több mint egy hónapig kórházba.
Aztán egyre jobban lettem, és már nem estem el olyan gyakran.
Később azonban otthon újra összeesetem, amikor épp a férjem tanoncai is sokan jelen voltak.
A tanítványok megijedtek, és rohantak fekhelyet készíteni nekem. Kérleltek, hogy feküdjek le.
Ez gyakran megtörtént, de a férjem sosem volt akkor jelen.
A férjem mindig megkérdőjelezte, ha beteg voltam. Abban a hitben élt, hogy én sosem betegszem meg.
Amikor bementem a kis mosdóba, ahol a mosógép állt, elestem, bár tudtam, hogy abban a pózban mi fog történni. Mivel kevés volt a hely, nagyobb bajom is lehetett volna, ha szerencsétlenebbül esek el.
Amikor összeestem, először volt ott a férjem, kinyitotta az ajtót, és üvöltve megkérdezte: "Mi folyik itt?"
Próbáltam válaszolni, de egyáltalán nem tudtam megszólalni. A férjem akkor először készített nekem fekhelyet, és hagyta, hogy lepihenjek.
Aztán feltünt a férjem egyik barátja, aki felhívta a kórházat. Kijött az orvos és beadott egy injekciót, amitől rendeződött az állapotom.
Az atombomba okozta sugárbetegség elismeréséért indított társult per
A per felpereseinek polgári vezetője vagyok a Kanszai régióban.
Összesen kilencen voltunk, valamennyien súlyos tünetekkel, de én voltam a legidősebb.
Amikor a bíró elé álltunk, mindenki meghajolt,
és csak annyit tudtak mondani, hogy kérem legyenek ránk tekintettel, az atombomba miatt nagyon nehéz időszakon vagyunk túl.
Az én személyiségem viszont nem hagyta annyiban: "Most viccelnek? Ezt nem lehet ilyen könnyen lezárni. Maguknak sem, nincs igazam?"
Volt egy ügyvédem, aki adott nekem egy dokumentumot, amit ő fogalmazott és nyomtatott ki mondván: "Te vagy az utolsó, ezért jól teszed, ha elolvasod."
Amikor ránéztem az iratra, mindössze ennyi állt benne: Nevem Kodaka Mijoko, 1945-ben egy öt hónapos magzattal a hasamban éltem át az atombombázást.
Mi a csuda ez?-gondoltam magamban. Megkértek, hogy olvassam fel a bíró előtt, ezért megtettem.
Amikor befejeztem a mondatot, az ügyvéd megpróbálta elhúzni a kerekes székemet, mire én megszólaltam: "Ne toljon el!"
"Az én történetemnek itt még nincs vége. Ne húzzon el, mert nekem még van mondanivalóm".
"Eddig igyekeztem visszafogni magam, mert korábban nem gondoltam, hogy képes vagyok erre, de ha van valaki, aki hajlandó meghallgatni, akkor elmondom, mert ez egy igaz történet."
Odamentem a bíróhoz, és azt mondtam neki: "Bíró úr, tudom, hogy elfoglalt, és hogy nincs sok időnk.
Én nem hagyom ennyiben. Mert nem ilyen egyszerű a történet. Én most itt elmesélem, valójában mit éltünk át."
Így fordultam a bíróhoz: Ha most Ön itt egy ilyen ügyben elnököl, az azt jelenti, hogy nincs még 60 éves sem, nincs igazam?
De - mondta -, mire én megjegyeztem, hogy akkor nagyjából egyidős a vőmmel. Körülbelül ennyi a korkülönbség közöttünk- mondtam neki.
"Mellesleg maga még akkor meg sem született, mit tudna az atombombáról? Hogy beszélhet valaki arról, amiről fogalma sincs?" - kérdeztem a bírót.
Nincs is arra már szó, milyen kegyetlen volt az atombombázás.
Annyira szörnyű volt, hogy könnyek nélkül nem is lehet beszélni róla" - mondtam.
Amikor elmeséltem a diáklány történetét, aki vizet kért tőlem, én is könnyekben törtem ki.
"Ez tényleg megbocsáthatatlan. Nem akarom, hogy ez még egyszer megtörténjen, itt nem arról van szó, hogy meg kell védeni magunkat".
Sírva folytattam: "Ez ellen meg kell menteni az egész világot."
Erre a bíró megszólalt: "Rendben". A keresetet elfogadták.
Az ügyvédek rám néztek és integetni kezdtek, én pedig visszaintegettem nekik.
Ezek az ügyvédek önkéntesek voltak, csomagolt ebéddel érkeztek Oszakába vonattal, hogy bátorítsanak minket.
Arra gondoltam, milyen boldogok lehetnek ezek az emberek, hogy győztek az államaparátus ellen, és ez megint könnyeket csalt a szemembe.
Üzenetem
Előfordulhat, hogy szükség van rá. Az sem lehetetlen, hogy valami érthetetlen dolog miatt néha szívesen meghúznánk a ravaszt.
Ezzel azonban az áldozat sohasem befolyásos személy lesz.
Tőlünk még a bátyámat is elvitték katonának, aki a Csúó Egyetemre járt, és ügyvédnek készült. Soha nem jött haza.
Minden testvérem meghalt, a vagyonomat elkobozták és még egy atomtámadást is túléltem.
Minden lehetséges sorscsapás elért engem, ez is, meg az is, szóval sokáig sorolhatnám.
Ezért azt szeretném mondani a mai fiataloknak, hogy ne támogassák a háborút. Ne gondolják, hogy a háború klassz dolog.
Japánban 70 éve béke van. Miért kellene háborúzni?
Ezért azt akarom, hogy mondjunk nemet a háborúra. Ha nem így teszünk, mindenkit besoroznak.
Három dédunokám van. Beleborzongok, ha csak rágondolok.
Még napjainkban is vannak kisebb konfliktusok és egyéb problémák a világban. Arra szoktam gondolni: Vajon miért? Miért nem tudunk egymással kiegyezni?
Ne mondjátok azt másoknak: Hé, Tökfejek, ez itt az én országom, takarodjatok innen! Jöjjetek ki egymással! Éljünk együtt békében!
Tanú: Kodaka Mijoko (a felvétel időpontjában 91 éves)
Szervező: Hirosimai Nemzeti Béke Emlékcsarnok az atombomba áldozataiért
Fordította: Wakai Bernadett, Wakai Karin.
Fordítás felügyelete: Wakai Seiji fordítást a
NET-GTAS koordinálja (Network of Translators for the Globalization of the Testimonies of Atomic Bomb Survivors) |
