SZASZAMORI Sigeko, annak idején 13 éves. Hiroshima városban, Hiracukában éri az atomtámadás, 1.5 km-re az atombomba hipocentrumától. Égési sérülései miatt arca feldagadt és szénné égett, mint egy túlpirított kétszersült. Sokak adománya segítette amerikai és japán gyógykezelését. Sigeko megosztja velünk azon véleményét, hogy a háborúk felszámolása érdekében mindenki segítségére szükség van, és a közös ügy érdekében bátran kell cselekedni.
【Élet az atomtámadás előtt】
Amióta az eszemet tudom, háborúban éltem, először a japán-kínai háború, majd 2. vagy 3. osztályos lehetettem az általános iskolában, amikor kitört a II. világháború. Eleinte még nem szenvedtünk hiányt semmiben, de később az élelemhez és a ruhához is csak jegy ellenében jutottunk. Majd a háború végén már ennivalóban is szűkölködtünk. Forró vízbe reteklevelet, retket meg egy kis rizst főztek, ezt kaptuk sorbaállás után, majd amikor ritkult az ételosztás, már otthon sem tudtunk jóllakni. Ruhákhoz is csak jegyrendszer alapján jutottunk, még a szomszédokkal is cserélgetni kellett a ruhaneműket, egyszóval nehéz sorsunk volt.
【Augusztus 6.】
Az atomtámadáskor elsős voltam egy leányiskolában. Ezen a napon hadimunkára vezényeltek bennünket, és a tűzbiztonsági okokból lebontott épületek területét raktuk rendbe. Ez volt az első napunk. Épp hozzá akartunk kezdeni a feladathoz, amikor repülőgép hangja ütötte meg a fülemet. Felnéztem az égre. A zavartalan napsütésben egy ezüstösen fénylő repülő csillant meg az égen, ami fehér kondenzcsíkot húzott maga után. Káprázatos látvány volt.
Mellettem volt épp az egyik osztálytársam, akit megszólítottam és az ujjammal így felmutattam az égre: „Nézd, milyen szép!”. És ahogy ezt kimondtam, abban a pillanatban valami fehér tárgy esett ki a repülőből. Ezzel szinte egy időben egy hatalmas nyomás, a detonációs légnyomás hatására, arra még emlékszem, hogy így hátraestem.
Miután magamhoz tértem, tiszta sötétség vett körül, nem láttam, nem hallottam és nem is éreztem semmit. Azt viszont láttam, hogy körülöttem minden fekete. Ahogy ültem és vártam, a sötét ködszerű képződmény lassan szertefoszlott és olyan érzésem támadt, mintha alkonyodna. Utána mintha előbújt volna a nap, és járkáló emberek alakja tűnt fel a láthatáron. Rettenetes volt a látvány, mindenki csupa vér volt és az emberek fejét hamu borította. Nem hittem a szememnek, de az fel se merült bennem, hogy én megégtem. Természetesen nem hallottam és nem is éreztem én az ég egy adta világon semmit sem. Nem értettem semmit sem, csak azt láttam, hogy a tömeg lassan halad előre.
Utánuk indultam és épp a Curumi híd közelében értem a folyópartra. Sokan ültek és feküdtek a parton, a folyó vize felismerhetetlen volt a holtestektől, a vízben álló emberektől és a lebegő tetemektől. Volt, akinek cafatokban lógott a bőre, és volt vérző ember is, de szinte senkin sem volt ruha.
Még most is elszorul a szívem, amikor az egyik csecsemőre gondolok. Az édesanyja égési sérülést szenvedett, teste rózsaszínűvé izzott. Akkor még nem tudtam, hogy az a kisbaba is súlyosan megégett, és csupa vér volt. Hiába próbálta az édesanyja anyatejjel kínálni, minden kísérletnek keserves sírás lett a vége.
【Menedékhelyen】
"Menjetek át a hídon!"- hallatszott. Erre a felnőttek tömege elindult a túlpartra, én meg követtem őket. A folyó túloldala Danbara volt. A Danbara Népiskolában rengeteg katona és sebesült tartózkodott. Mindezt látva megnyugodtam, hogy jó helyre kerültem. Az iskola udvarán állt egy nagy fa. Arra még emlékszem, hogy leültem a tövébe és nekidőltem a törzsének, de arra már nem, hogyan kerültem az iskola nagytermébe.
Anyám úgy talált rám, hogy a konzervhalakhoz hasonlóan egymás mellett heverő sérültek között gyertyával a kezében szólongatta a nevemet, és én állítólag alig hallható hangon azt suttogtam: „itt vagyok”. Azt mondták, az arcom koromfekete volt és akkorára puffadt, mint egy amerikai focilabda. Úgy nézett ki, mint a kenyérsütőben felejtett pirítós, ami füstölni kezd, és amit riadtan kikapunk a sütőből, olyan üszkös látványt nyújtott. Talán ez a megfogalmazás tükrözi legérthetőbben a valóságot. És ez a sérülés nemcsak az arcomat érintette, hanem a nyakamat, a mellkasomat és az egész testemet. "Amikor hazafelé szállítottak, arra emlékszem, hogy rázkódott a testem."
Halványan még arra is emlékszem, hogy akik szállítottak engem, valami olyasmiről beszélgetnek, hogy: „Ott még füst van!”, „Az alatt még lehetnek tetemek!” meg hasonlók. "Ezután ismét elvesztettem az eszméletemet, majd újra visszanyertem. Ez ismétlődött egy ideig. " Arra viszont nem emlékszem, hogy mikor vittek be a házba és mikor fektettek szúnyogháló alá.
【Családi ápolás】
A hajam is összeégett és tiszta gubanc volt, ezért amikor hazaértem, az volt az első, hogy apám levágta a maradék hajamat. Ekkor látták, hogy a fejem épen maradt. Nem égett meg a homlokom felső része sem, amit a hajam eltakart. A bubi frizurámnak köszönhetően a fülem és az arcom széle sem sérült. Ezért itt az eredeti bőröm van.
Azon kívül viszont a szemöldököm, a szemem, az orrom és a szám is a felismerhetetlenségig szénné égett. Amikor az égett és az ép testrészek közötti elpusztult hámréteget eltávolították, a testem tele volt sárga krémszerű gennyel. Mivel természetesen nem volt gyógyszer, a környezetünkben található ruhadarabokat szabdalták fel és áztatták étkezési olajba, majd azzal törölgették le rólam az újra és újra termelődő sárga váladékot. A családom éjjel-nappal mellettem virrasztott. Anyám elmondása alapján csak akkor hagyta el a szúnyogháló sátort, amikor a szükségletét kellett elvégeznie. Minden bizonnyal apám és anyám felváltva ápoltak.
Legelőször a kertben láttam meg az arcomat egy törött üvegben. Nem is gondoltam volna, hogy saját magamat látom. Nem is értettem, hogy mi ez itt. Amikor felismertem magam, hogy is mondjam, halálra rémültem. Olyan volt, mint egy hidegzuhany. Azt hittem, megfagy az ereimben a vér.
【Hegkorrekciós műtét】
Később, amikor már felépültem és kimozdultam otthonról, egyszer a barátomhoz menet útközben kellemes zenehangra lettem figyelmes. Egy templomból szűrődött ki a muzsikaszó, a Nagarekawa keresztény közösség templomából. A zene a templom felé csalogatott, majd a templom előtt megszólított valaki bentről, hogy menjek be nyugodtan.
Én nem voltam keresztény. Sőt a nagyanyám, akivel nagyon sokat voltam együtt, mindig buddhista templomokba vitt. Ott én voltam csak a gyerek az idősek között, még ülőpárnát is vittem magammal. Mindezek ellenére a zene becsalt a templomba, ahol találkoztam TANYIMOTO atyával. Azóta kezdtem templomba járni és 19 évesen végleg felvettem a keresztény hitet.
A nyakamon bőrátültetést végeztek, mert az összenőtt az állammal. A megnyúlt keloidos heget sebészeti úton eltávolították. A hiányzó bőrt a hasam és a lábam szöveteivel pótolták. Az ujjaim is összenőttek, ezeket a Tokiói Egyetemi Kórházban hozták rendbe, mielőtt Amerikába mentem. Általában azt hiszik, hogy csak Amerikában műtöttek, de az igazság az, hogy még azelőtt a tokiói lakosok és sokak áldozatos adományának és a Nagarekawai atyának köszönhetően Tokióban is operáltak.
【Találkozás Norman Cousinszal】
Miután a műtétem után hazatértem Tokióból, egy Norman Cousins nevű úriember Hirosima város árváinak „Morális Örökbefogadás” program keretében adományokat gyűjtött Amerikában. Az adomány TANYIMOTO atyához és a Hirosimai Béke Központba érkezett, amiből új intézményeket építettek. Amikor ez ügyben Norman Cousins Hirosimában járt, velünk is találkozott, majd ezután ismét adománygyűjtésbe kezdett.
Sok támadás is érte ezért. Azt terjesztették róla, hogy kizárólag a hírnévre utazik, abból akar üzletet csinálni, hogy mutogatja a japán Hibakusákat Amerikában, és csak a meggazdagodás hajtja. Ezért gyakran tapasztalta, hogy hiába fordult nagy vállalatokhoz segítségért, az alaptalan szóbeszéd miatt elutasító választ kapott. Ehhez hasonló nehézségeket leküzdve végül Norman Cousins és a hozzá hasonló önkénteseknek köszönhetően az adományokból eljutottunk Amerikába.
A hirosima projekt befejeződött, a műtétek után, mielőtt hazafelé indultunk, Norman egyenként behívott mindenkit az irodájába és megkérdezte, hogy ki mihez fog kezdeni Japánban, ha hazatért. Amikor a Tokiói Egyetemi Kórházban voltam, mindig jó érzéssel töltött el, ha kedves vagy figyelmes nővér jött be hozzám. Azóta egyre erősebben vonzódtam az ápolónővér szakmához, mert én is olyan kedves akartam lenni a betegekhez, mint anno hozzám voltak. Erről a vonzalmamról beszéltem Tanyimoto atyának is, és már a helyem is megvolt a Hamamacu városi kórházban. Ezt őszintén elmondtam Normannak is, aki akkor megkérdezte tőlem, hogy nem akarnék-e Amerikában nővér lenni.
Ekkor még mondhatnánk, annyira naiv, ostoba, meggondolatlan voltam, mert nem tervezgettem előre a jövőmet és meg se fordult a fejemben, hogy Amerikában tanuljak. Ekkor még csak arra tudtam gondolni, hogy a Cousins családban volt 4 kislány, akikkel sok időt töltöttem el együtt, és milyen jó lesz velük újra játszadozni. Amikor Cousins feltette nekem a kérdést, hogy nem maradnék-e náluk, akkor azt feleltem neki, hogy hazamegyek Japánba és megbeszélem a szüleimmel. Amikor apám elé álltam a hírrel, ő ezt mondta: „Ha egyszerre és együtt halnánk meg, akkor azt mondanám, hogy maradj. De ez ugye kizárt, ezért dönts belátásod szerint.” Mivel Amerikában mindenki nagyon kedves volt hozzám és szinte csak jó élményeim voltak, fogtam magam és elmentem.
Ebben az időben csak akkor kaphatott valaki hosszú távú tartózkodási engedélyt, ha voltak az adott országban hozzátartozói. Ha turistaként utazott valaki, akkor rövid időn belül haza kellett jönnie. Munka vagy speciális indok kellett ahhoz, hogy valaki Amerikába utazhasson. Ezért Cousins örökbefogadott gyerek státuszban hívott meg magához és így kaphattam Amerikában letelepedési engedélyt.
【Üzenetem】
A legfontosabb üzenetem embertársaimnak: mi a legdrágább a világon? A válaszom: az élet. Tudom, hogy ezzel mindenki tisztában van. Itt nem is az életen van a hangsúly, hanem azon, hogyan éljük az életünket. Egyedül ugyanis nem lehet létezni. Az, hogy én még most is itt vagyok, az csak az emberi jóságnak köszönhető. Egyszóval a szeretet eredménye, ez a lényege mindennek. Mert ha ez jelen van, akkor értelmét veszti a háború is, ezért azt hiszem, a szeretet mindenek fölött áll.
Az emberek gyűlölködnek, sóvárognak, ezért vannak háborúk. Ha viszont a másikra gondolnánk, és szeretetben élnénk, akkor megszűnnének a harcok és a konfliktusok is. Szerintem ez a legfontosabb. Értelmetlenül veszítjük el azokat, akikre szükségünk van, értelmetlenül sérülnek meg azok, akik fontosak számunkra, és a háború sajnos legtöbbször ezzel jár.
Nekem van egy fiam. Amikor megszületett, és a nővér először behozta hozzám, a külvilágot még alig érzékelő kisdednek megfogadtam: „Nem azért születtél ebbe a világba, hogy háborúba menj, és embereket ölj, és nem is azért, hogy végezzenek veled a csatatéren. Történjen bármi, nem engedem, hogy háborúba vigyenek!” Azért jöttél közénk, hogy jót tegyél a világnak és embertársaidnak, ezért sem engedhetlek értelmetlen öldöklésbe. Ezt a fogadalmat egyszer talán minden szülő elmondja magában. A saját gyermeknél nincs szebb és drágább dolog a világon, ha mindenkiből előtörne ez a szülői szeretet, akkor a harcok is megszűnnének.
Hiába lépnek fel hangjukat hallatva a különböző szervezetek a háborúk ellen, a világbékét így nem lehet elérni. Szerintem addig nem lesz igazán béke a Földön, ameddig a világ népei azonos érzések által vezetve, kéz a kézben a szülői szeretet jegyében fel nem lépnek a háborúk ellen. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy soha nem jön el a világbéke. Sőt, el kell jönnie. Ezért igyekszem ezt közvetíteni a következő generációnak. Ez a ti világotok. Felettem már eljárt az idő, mégsem bírom a tétlenséget. Szóval nektek kell kezetekbe venni a sorsotokat!” Ezt szoktam tanácsolni a fiataloknak.
Nem szeretném többé látni, különösen ártatlan kisgyermekek szenvedéseit a háborúban és atomkatasztrófában, és szerintem ennek nem is szabad bekövetkeznie. Ezért én hajlandó vagyok mindent megtenni.
Az élet, a mi drága kincsünk a szeretetre épül. Hiába van viszont szeretet, tettek nélkül sehova sem jutunk. Cselekedni kell. Ez viszont bátorság nélkül nem megy. Akkor tudunk tenni valamit, ha van hozzá merszünk. Ezt a három dolgot szeretném közvetíteni embertársaimnak. Vagyis kérni szeretném. Nem üzenem, hanem kérem szépen.
Fordító : WAKAI Bernadett, WAKAI Karin
Lektor : WAKAI Seiji
Fordítási koordinátor : NET-GTAS(Network of Translators for the Globalization of the Testimonies of Atomic Bomb Survivors) |
