TOMONAGA Tamiko a bombatámadás idején 16 éves, a hipocentrumtól másfél km-re lévő  Szendamacsiban érte a bombatámadás. A Vöröskereszt kórházának nővérszállója borzalmas látványt nyújtott. A bombatámadás után nehéz élete volt,édesanyjával ketten tartották el a családot.

【Tartózkodási helye és foglalkozása a bombatámadáskor】
TOMONAGA Tamiko A Japán Vöröskereszt Hirosimai Kórháza Mentőápolóképzőjének kollégiumában laktam. Diákként főként elméleti oktatásban részesültem, szakmai gyakorlaton még nem vettem részt. Így a bombatámadáskor még szinte egyáltalán nem volt tapasztalatom kórházi ápolásban. Minden nap volt tanítás, de légitámadásokkor gyakran az óvóhelyekre kellett menekülnünk. Sokszor el is maradtak az órák, de abban az időben olyankor is  keményen dolgoztunk. Mivel élelmiszerhiány volt, a diákok eljártak vadon termő növényeket szedni. A vadnövényeket megfőztük, és ecetes miszószósszal fogyasztottuk. A sportpályákat megműveltük, és édesburgonyát termesztettünk rajta. Kevés volt az élelem, mi viszont jó étkű kamaszok voltunk, így minden nap üres gyomorral ültünk.

【Aznap reggel】
Úgy emlékszem, hogy derűs, forró napok voltak, aznap pedig különösen nagy kánikula volt. Még ma is emlékszem, hogy teljes pompájában virágzott a tűzpiros leander. Aznap nem volt tanítás, ezért mindenki a szobájában az íróasztalnál ülve tanult. Kevésbé jó higiéniai állapotok uralkodtak, mint most, ezért rengeteg légy dongott mindenfelé. Szolgálatban voltam légyfogóként, és 8 órakor  légyfogóval a kezemben láttam, amint egy légyraj a mosoda felé veszi az irányt. Üldözőbe vettem a legyeket, és ahogy a mosodába értem, mögöttem villanást észleltem. A mosoda épülete szerencsére  könnyű szerkezetű volt, így amikor összedőlt, és maga alá temetett, ki tudtam mászni alóla. Azok, akik az egyemeletes épület alsó szintjén tartózkodtak, mind az épület alá kerültek.

【A bombatámadás pillanata】
A villanással egy időben összedőlt az épület,  és maga alá temetett. A sárga homokfüsttől semmit sem láttam. Azt hiszem, az erős légnyomás odébb röpített, és az összedőlt épület törmelékei rám nehezedtek. Amint próbáltam kiszabadítani magam a törmelékek alól, elvesztettem az eszméletem. A szállásunkat egy kerítés vette körül, és amikor magamhoz tértem, ennek az összedőlt kerítésnek a  tetején voltam. Azokban az időkben a védelmi gyakorlatokon tanították a földrefekvést, amikor magamhoz tértem, ilyen pozícióban voltam. Ijedten néztem szét, de nem láttam semmit. Egyedül éreztem magam, mint akit magára hagynak a sivatagban, és nyugtalanul néztem körül. Egy kis idő után a homokfüst feloszlott. Minden egy pillanat alatt történt. Döbbenten álltam, fel sem fogtam, mi történt. Közben mindenféle hangokat lehetett hallani, és ahogy hirtelen felnéztem, észrevettem a szakácsunkat. Hófehér homokfüstben ült, fehér köpenyben, ráadásul a feje is tiszta fehér volt. Az arcából pedig vörös vér folyt. Előszőr őt vettem észre, amint tántorogva próbálja ellátni a feladatát, és teljes erejéből igyekszik előhúzni a poroltót. Először azt hittem, hogy a többiek elmenekültek, és engem itt hagytak egyedül, de rájöttem, hogy mindenki a kollégium épülete alatt van, és odaszaladtam. Szavakkal leírhatatlan, pokoli sikoltások hallattszottak: "Anya!", "Főnővér!"-üvöltötték kétségbeesetten.  Akkoriban guggolós WC-k voltak, és volt, aki beleesett, és onnan kiáltotta, hogy "Megfulladok!" Ma is emlékszem annak az embernek a nevére és hangjára, aki azt kiálltotta: "Segítsenek gyorsan! Megfulladok!". Hasonló segélykiálltások hallatszottak mindenfelől. Próbáltam kimenteni az embereket a nagy fadarabok alól, de tehetetlen voltam. Volt, akiknek sikerült önerőből kijutnia, de szinte mindenki ott lelte halálát.

【Sérüléseim és a mentési akció】
A hátam tele volt horzsolásokkal, valószínűleg az agyagfal eshetet rám. De ez még könnyű sérülésnek számított. 200 diák volt. Aznap este összetereltek minket, és a súlyos sérülteket a kórházba szállították. 36-an voltunk, akik saját lábunkon tudtunk bemenni, az egészségesek között voltam én is. Megúsztam pár horzsolással és zúzódással, és volt egy kis fájdalmam, de rendben voltam. Volt, akinek betört a feje, és látszott az agya, mások bordatörést szenvedtek. Volt, akinek üvegszilánk fúródott a torkába, és elakadt a hangja, alig tudott lélegezni. Morinaga igaztagtó úr, aki ma már nem él, felelősséget érezve minden áron próbálta menteni a diákokat. Nagyon vérzett, nehezen lélegzett, és úgy tűnt, hogy fájdalma van. Ma is emlékszem, amint a lepedőt háromszögletű kötésként használva fél kézzel mentette a diákokat. Állítólag neki is bordatörése volt, de nem törődött vele, csak mentette a diákokat. Szerencsés voltam, hogy csak könnyen sérültem. Egyike voltam azoknak, akik megúszták komolyabb sérülések nélkül.

【Az áldozatok mentése】
Két-három nap után katonai teherautókkal hozták a sebesülteket. Egyre több halott volt, és a kórház udvara megtelt holttestekkel. Sokan ahogy bejöttek a folyósóra, ott helyben összeestek, és ott maradtak mozdulatlanul. Ha ott maradnak, akadályoznak a mozgásban, és nem tudjuk ellátni a többieket, ezért mi, az egészségesek, hordágyra tettük a holttesteket, és az udvarra vittük. Hirosima központját egy szempillantás alatt végig lehetett pásztázni, teljesen leégett.

【A kegyetlen látvány】
Ahogy kinéztem az ablakon, úgy tűnt, mintha egy csíkot húznának. Nem tudtam, mi lehet az. Az összeégett sebesültek voltak… Ahogy közeledett a meztelen, szénné égett emberek sora, egy csíknak látszottak. Az utakon minden irányból gyalogoltak a kórház felé. Döbbenet vagy inkább félelemérzet járt át. Ahogy a kórház udvarán dolgoztam, láttam, amint tántorogva gyülekeztek, mint valami szellemek. Az egyik ember arcát máig nem tudom kiverni a fejemből: nem lehetett megállapítani, hogy férfi vagy nő, nem volt haja, orra, kétségbeesetten gyalogolt. Azt hiszem megnyugodhatott, hogy elért a kórházig.Ott aztán hirtelen összeesett, és többé nem mozdult. Találkozott a tekintetünk, és az a pillanat, amikor ránéztem, nem megy ki a fejemből, pedig más sebesültek is voltak.

【Az atomtámadás után jelentkező tünetek】
Körülbelül egy hét után szinte mindenkinek vérezni kezdett a fogínye fogmosáskor, és a hajuk is hullott. Éppen itt volt Mijazakiból egy barátnőm. Reggel tisztálkodott, mellettem készülődött. A haját rendezte, és amikor hozzáért a hajához, levált a fejéről. Zokogásban tört ki. Sokként ért. Szinte mindenkinek hullott a haja, és vérzett a fogínye. Volt, akinek hasmenése volt. Vérhasjárvány volt, ezért a kezdetekben ennek tudtuk be a vérzést, de ez is az atomtámadás okozta tünetek egyike volt. A hasmenésben szenvedők közül, volt, akinek véres széklete volt.

【Hazatérés Mijazakiba】
Én úgy emlékszem, hogy 17-én hagytuk el Hirosimát, de az egyik társam azt mondja, hogy 19-én történt. Mindenesetre a bombatámadás után körülbelül tíz napig vettem részt a mentési munkában. 17-én hagytuk el Hirosimát, és három nap alatt értünk Mijazakiba. Vonattal, hadi teherkocsikra felkéredzkedve, égető napsütésben gyalogolva három nap alatt jutottunk el Hirosimából Mijazakiba. Útközben akkor ettünk, amikor rizsgombócot kaptunk valakitől.

【Az atombomba káros hatásai miatti aggályaim】
Éppen házasulandó korban voltam, és sokféle információ keringett arról, hogy gyerekek kisfejűséggel vagy más fogyatékkal születtek. Úgy gondoltam, hogy nem szabad ilyen utódokat nemzeni, ezért nem akartam férjhez menni. Tehát igyekeztem távol tartani magam a házasságtól. Úgy alakult, hogy beléptem az önvédelmi erőkhöz, ahol összehozott a sors a férjemmel. Beszélgetések során kiderült, hogy szintén a bombatámadás áldozata. Nem érintette közvetlenül a bombatámadás, de utána járt a városban, így a visszamaradt sugárzásból elég nagy sugárdózist kaphatott. A mája károsodott, és 1993 áprilisában rákkal diagnosztizálták. A daganat ekkor már hét cm nagyságú volt. Már nem lehetett megmenteni, azt mondták, hogy két hónapja van hátra. Áprilisban került kórházba, és június 8-án valóban meg is halt. Mivel mindketten a nukleáris támadás áldozatai voltunk, úgy gondoltuk, hogy egymás segítségére lehetünk, így összeházasodtunk. Ekkor már 28 éves voltam.

【A szüléssel kapcsolatos aggályaink】
Nagyon aggódtunk mindketten, hogy egészséges lesz-e a gyerekünk, de senkivel nem beszélhettünk kételyeinkről. Amikor megszületett, azt kérdeztem az orvostól, hogy megvannak-e a végtagjai. Amikor megtudtuk, hogy egészséges gyerekünk született, nem találtunk szavakat. Mindketten sírtunk örömünkben. Amíg a szívem alatt hordtam, sokat gyötrődtunk azon, hogy mi lesz, ha fogyatékkal születik. Most, hogy egészséges, szeretném elfelejteni azokat a szörnyű időket. De időnként eszembe jut. Sokat aggódtunk.

【Az atomtámadás okozta egészségügyi panaszaim ma】
Az isiásszal együtt járó fájdalom belém nyilall, valahányszor megmozdítom a lábam. Ez néha előfordul. A deformálódás a növésben lévő gyermekeknél jelentkezik, így az, hogy az én koromban a csontokban rendellenességet találtak, az atombomba hatásának tudható be, ezért az áldozatoknak járó orvosi ellátásban részesülök.

【A családom támogatása. Túlélés.】
Mindent megtettem a megélhetésünkért, azért, hogy meglegyen a betevő falatunk. A munkámért kapott fizetést érintetlenül adtam át édesanyámnak. Ebből élt az egész család. Földműveléssel foglalkoztunk, így a betévő falatot megtermeltük, de pénzbeli jövedelmünk szinte egyáltalán nem volt. Az én fizetésem volt az egyedüli bevételi forrásunk, így az öltözködés és a sminkelés szóba se jöhetett, csak dolgoztam éjt nappallá téve. Szombaton, vasárnap és szünnapokon édesanyámnak segítettem a földművesmunkában. Minden erőmmel azon voltam, hogy hat testvéremet, édesanyámat és magamat eltartsam. Nem volt idő nyugodtan beszélgetni arról, hogy éppen kivel mi történt. Csak a megélhetésünkkel és öcséim felnevelésével törődtem.

【Az atombomba ledobása miatt érzett haragom】
Sok minden jár az eszemben, és végtelen dühöt érzek amiatt, hogy miért kellett ledobni az atombombát. Úgy gondolom, ha a ma embere belegondolna az akkori állapotokba, talán nem rivalizálnának egymással, és nem használnának atombombát elrettentő eszközként. Szénné égett emberek, akiket hiába szólítottam nevükön, nem tudtak válaszolni, barátaim arca, akiket az épületek maguk alá temettek, és meghaltak… Ma is élnek az emlékezetemben, annyi évesen, ahogy utoljára láttam őket. Elborzadok, ha erre a fájdalmas emlékre gondolok.

【Továbbadni az atombombatámadásról szóló visszaemlékezéseinket】
A történtek után 56 évvel sem haladunk jó irányba, hiába cselekszünk és emeljük fel a szavunk. Ennek ellenére úgy gondolom, hogy soha nem szabad feladnunk. A történelem során sokan, különféle szándéktól vezérelve cselekedtek. Még ha akkor nem is tűnt űgy, hogy megérte, 100 év távlatából már tények bizonyítják, hogy elérték a céljukat. A mi kérésünk is néha hiábavalónak tűnik, de soha nem szabad feladnunk. Amíg élek, hallatnom kell a hangom. Szeretném hinni, hogy egyszer elérem a célom.


Fordító: Dr. SOMODI Júlia
Lektor: WATANABE Kaoru
Fordítási koordinátor: NET-GAS (Network of Translators for The Globalization of the Testimonies of Atomic Bomb Survivors)