Augusztus 7-én hajnalban az akkoriban 14 éves AMANO Fumiko a városba ment, hogy megkeresse a családját. Hirosima a szeme láttára lett a halál városa,akkor eszmélt rá, hogy a háború csupán öldöklés.Végül újra találkozott a családjával,azonban két héten belül a súlyosan megsebesült bátyja szörnyű kínok között meghalt.A túlélők nem tehetik meg, hogy elfelejtik és elhallgatják a múltat.A megbékélés jegyében Japánban és külföldön szüntelenül mesél az átélt borzalmakról.

【A bombatámadás előtti nap】
 A bátyám sokat betegeskedett, a sorozási alkalmassági vizsgán is a legalacsonyabb besorolást kapta.Ennek ellenére behívták szolgálatra az etadzsimai Hitonosze-faluba.Végül egy hónap sem telt el, és annyit romlott az állapota, hogy elkerülhetetlen volt a műtét,így augusztus 1-jén hazajött Hirosimába.A bátyámnak augusztus 6-án fél nyolckor kellett befeküdnie a kórházba,ezért úgy terveztük, hogy reggel a kézikocsiba ágyneműt rakunk, és bemegyünk a Sima Kórházba.Előző este, 5-én viszont, mivel a légiriadó szirénái elhallgattak,anyámmal bementünk a kórházba.Sötét volt és záporoztak a hullócsillagok.Néztem őket, és azt mondtam anyámnak:  "Anya, ma valahogy olyan furcsa ez a nagy csönd".A kórház felé vezető úton jobb oldalt láttuk a Hirosima Megyei Kereskedelmi Kiállítócsarnokot,ami 11 óra leforgása alatt Atombomba dóm néven vált ismertté.

A kórházban anyám megkérdezte, hogy jöhetünk-e holnap reggel, mire egy fiatal ápolónő azt válaszolta:"Igen, ahogy megbeszélték". Anyám megköszönte, majd megnyugodva hazaindultunk.Éppen becsuktuk magunk mögött az ajtót, amikor a főnővér utánunk szólt:"Holnap SIMA Kaoru kórházigazgató úr, ahogy minden évben egyszer egy vidéki barátjának kórházába megy műteni,ezért ráér 7-én is befeküdni". Ezek a szavak mentettek meg engem.

【A bombatámadás napja】
Augusztus 6-án reggel egy hétre szabadságot kaptam, hogy a bátyámat a kórházban ápolhassam,de mivel rajtam kívül mindenki dolgozott, úgy döntöttem bemegyek, még ha nincs is munkám.Aznap a szokásosnál eggyel későbbi vonattal indultam.A gyárba érkezve egyedül álltam egy vasszerkezet alatt.Az atombomba becsapódásakor rettenetes detonációs légnyomást éreztem.Később a robbanást "pikadon"-ként (fénydörgés) emlegettük, de abban a pillanatban a fény és a dörgés összemosódott.Egyszer csak mintha földhöz vágott volna valami, összeestem.Majd szinte azonnal szörnyű jajveszékelés hallatszott mindenfelől.Amikor kinyitottam a szemem, körülöttem füstfelhő gomolygott.

A tanárok gyülekezőre szólítottak, és kiharcolták a kapuőrnél, hogy evakuáljanak minket a hegyre.Fentről azt láttuk, hogy Hirosimából füst száll fel és minden lángokban áll."Nagy baj van!"-gondoltuk, és visszamentünk a gyárba. Ott aztán elváltak az útjaink.A tanárok azt mondták, hogy a hirosimaiak menjenek haza.Egy barátnőmmel szorosan kézen fogva a sínek mentén az állomásig gyalogoltunk.Ahogy átfurakodtunk a tömegen, és haladtunk előre,egyszer csak egy katona hosszú nyelű sarlóval a kezében ránk kiálltott:"Ostobák! Meg akartok halni? Tűnjetek innen!-és elkergetett minket. Ő is kétségbe volt esve.

【A család keresése】
Ahogy néztem a vérvörös lángokat, egyszerűen beleborzongtam. Hiszen reggel nekem is ott kellett volna lennem.Nem tudtam elviselni a gondolatot, hogy én is ott fekhetnék halálra égve.Akkor még nem is sejtettem, hogy a Sima Kórháznál volt a robbanás hipocentruma,de látva az eget perzselő lángokat, gondoltam, hogy leégett a kórház, és ha ott lettem volna, én is odaveszek.Hajnali 3-4 óra körül már eltűntek a menekülő emberek, és a tűz is kezdett alábbhagyni.

Vékony ködréteg szállt le a nyári reggelen és azon túl még pislákoltak a lángok.Mikor úgy láttam, hogy a tűz kialvóban van, az állomástól a városközpont felé vettem az irányt.A házunk közel volt az állomáshoz a hídon átkelve,de körös-körül halottak voltak.Némelyeket már lefedtek gyékényszőnyeggel vagy bádogtetővel.Úgy lépkedtem a holttestek között, hogy közben nézegettem, nincs-e közöttük édesanyám vagy a bátyám.Legszívesebben oda se néztem volna, de kénytelen voltam.Imádkoztam a halottakért, így kerestem anyámat és a bátyámat. Amikor már nem bírtam tovább, lekuporodtam a földre. Nem tudtam tovább menni.

Egyszer csak mintha anya hangját hallottam volna, ahogy mindig mondogatta: "Fumi, ma is épségben hazaértél!"Anya él, gondoltam, és gyorsan körülnéztem, de nem volt sehol.Ekkor észrevettem közvetlen magam előtt egy bájos arcú nőt. Halott volt. A szeme tágra nyitva, a karjai keresztbe téve a mellkasán. Ott feküdt, és pontosan felém nézett.Láttam még egy hasonló arcot a Sukkei kertnél,vagyis a fellebviteli bíró kapuja előtt.

Nem tudom, hogyan halt meg, de annak a nőnek a szeme nyitva volt, akit először láttam. Találkozott a tekintetem az övével, és azonnal talpraálltam.Úgy éreztem, ez a tekintet megbénít. Akkor először néztem végig Hirosimán.Túloldalt látszott a Fukuja Áruház és a Csúgoku Shinbun épülete.Rádöbbentem, hogy én vagyok talpon egyedül. Félelmetes volt,hogy csak én vagyok életben egyes-egyedül.Akkor először gondoltam arra, hogy a háború nem más, mint öldöklés. Szemenszedett hazugság, hogy a kelet békéjéért harcolunk.Számomra ez az a nap, amikor véget ért a háború, és először igazán megértettem, hogy mit jelent.

【Újra együtt a család】
Egy koromfekete arcú ember szólított meg:. "Te vagy az, Fumi?"-kérdezte. A szomszédunk volt.Apád és anyád a bambuszerdőbe menekült. Menj, keresd meg őket, talán életben vannak!-mondta.Fellélegeztem, majd néhány lépés után megláttam apámat, ahogy épp felém tart.A fejpántja csupa vér volt, de a sérülése nem tűnt komolynak: Tiszta tudattal így szólt hozzám:"Fumiko, hát életben vagy!"Szorosan megfogtam apám kezét, az ő segítsége nélkül már nem voltam képes menni. A szüleim csodával határos módon életben maradtak.Anyám azt mondta, hogy igyekezzünk haza, mert nem tudjuk, Hideszo hol töltötte az éjszakát.

Egy kis idő múlva egy mezítlábas, feketére égett arcú, vállán egy nagy háromszögű karfelkötő kendővel,vastag bambuszbotra támaszkodó alak közeledett felénk. Olyan volt, mint egy élő fakard.Ahogy közelebb ért, megismert minket.A kezét nem tudta felemelni, de a jobb kezében lévő botot szorosan markolva közeledett felénk.A bátyám volt. Ahogy odaért hozzánk, azt kérdeztem:"- Te vagy az, Hideszo?" "-Igen."-felelte erőtlenül.Szüleimmel döbbenten és némán álltunk.Nem találtunk szavakat.

【A pokoli látvány】
A Sukkei parkban mindenütt összeégett testek hevertek.Voltak, akik hordágyat cipeltek, amelyen mintha farönk hevert volna.Amikor jobban szemügyre vettem, akkor láttam,hogy feketére perzselődött holttest volt.Egyre csak hordták a holttesteket, és a Sukkei kert előtti leégett  fenyőliget helyén egy halomba rakták őket.Magasan tornyosultak a holttestek. Észrevettem, hogy a halom legtetején a főbíró cselédjének holtteste fekszik.

Ez a cseléd az ételosztáskor mindig adott nekem paradicsomot, amit a földjükről hozott.Nem bírtam elviselni,hogy a halomban láttam ennek a lánynak a holttestét is,és minden erőmmel próbáltam kiszabadítani onnan.Az összeégett holttestek azonban egymáshoz voltak tapadva. Mindenáron ki akartam húzni, de egy ember rám szólt: "Hagyjad, már mind halottak! Ne rángasd szegényeket!"

Ahogy beesteledett, egy fazékkal és a szükséges holmikkal a hátamon,apa anyával a hátán, a bátyámmal,valamint egy asszonnyal, akinek a férje nem tért haza, és szintén vidékre akart menni, mi öten a Szakae-hídhoz mentünk.A hídról néztük Hirosimát, mindenhonnan a holttestek égetéséből származó bíborszínű füst szállt a magasba.Anyám apám hátán összetett kézzel szutrákat mormolt:"Segíts, Amida Buddha! Segíts, Amida Buddha!"Esténként, amikor egyedül vagyok, mindig ennek a látványnak az emléke gyötör.

Másnap vonatra szálltunk és elmentünk Kótacsiba.A kótacsi állomásra sokan kijöttek segíteni.A bátyámat egy teherkocsival azonnal az iskolába vitték, ahol bekötözték a sebeit. Ezután egyenesen a rokonaink vidéki házába mentünk.

【A bátyám halála】
"Hé, figyeljetek, Japán elvesztette a háborút!"-ezzel a hírrel jött haza 16-án reggel az öcsém.Azonnal bementem a raktárszoba mögötti helyiségbe, ahol a bátyám feküdt,ránéztem, és úgy éreztem, képtelen vagyok közölni vele, hogy Japán vesztett.Ehelyett így szóltam: "Hideszo, vége a háborúnak! Japán győzött!"Persze nem tudom, hogy elhitte-e, miután Japánt ilyen szörnyű bombatámadás érte,de olyan állapotban volt, hogy nem tudott válaszolni.

A sebeit csontkukacok lepték el.Nem tudott enni, és gyógymód sem volt rá.A vörös heg napról-napra terjedt, itt fekete, barna, méregzöld foltok voltak rajta.Végül 19-én a vörös heg egészen hastájékig terjedt.Aznap egy óra körül, mintha azt kérte volna tőlünk,hogy segítsük felülni.Azt mondják, hogy az ember halála előtt egyszer még fel akar kelni, ez tényleg így van.Ahogy felsegítettem, annyit mondott alig hallható hangon: "Fáj!".

Amióta HIBAKUSA-ként tevékenykedem, nemcsak a Japánban meggyilkoltak jajveszékelése,hanem a japán megszállás alatt megölteké, a háború után megsérülteké mind összecseng a bátyám utolsó szavával, és a szívemet marja.Bátyám előtt elhallgattam a történelmi tényt,hogy Japán veszített.Lehet, hogy egy haldoklónak jobb lett volna elmondani az igazságot,de hát militarista lányként másként nem tehettem.  　 

7-e reggel az a pillanat és 16-án, amikor bátyámnak nem mondtam el az igazságot,és a bátyám halála előtti utolsó szava jelenti számomra az origót.Ezek szomorú dolgok, de azt gondolom, hogy amíg élek, ezeket meg kell őriznem, és úgy kell tovább haladnom.

【Üzenetem】
Tanaka Terumi, aki ma az atom- és hidrogénbomba áldozatainak szervezeteit tömörítő japán szövetség,a Nihon Hidankjó főtitkára, egy jelentést hozott nekem."Kérem menjen el az ENSZ Leszerelési és Nemzetközi Biztonsági Kérdések Főbizottságának közgyűlésére"-mondta.Én azt feleltem: „Nem akarok Amerikába menni”,mire ő:Ön keresztény, nem igaz? Menjen el Amerikába, és meglátja majd, hogy a hívő asszonyok a békemozgalmi akciók élén állnak.”"Ön anya, nem igaz? És óvodavezető is egyben".Akkor nem adtam választ, de egész este a jelentést olvastam.

A jelentés végén ez  állt: "Élni vagy felejteni". Ez azt jelentette: ha életben maradottként hallgatok, ugyanaz, mintha a feledést választanám.Ekkor rájöttem, hogy a túlélőknek nem szabad felejteni, és természetesen hallgatni sem.Másnap reggel el akartam ezt mondani a férjemnek,de megelőzött:"Összegyűjtöttem egy kis pénzt, hogy Izraelbe, a Szent Földre mehessek. Menj el ezzel a pénzzel Amerikába!"-mondta.

Így kezdtem el Amerikában a tanúvallomásokat.Visszaemlékezve úgy gondolom, Amerikában megnyugvást talált a lelkem.Akik igazán megértettek, együttéreztek velem.Átöleltek, velem együtt sírtak, és azt mondták, hogy harcoljunk együtt az atomfegyverek teljes felszámolásáért.Ez már túllépett a felekezetek közötti különbségen.Tartottam előadásokat egy nonprofit vallási szervezetben is, de Japánban sem számított a vallási elkötelezettség,buddhisták és más vallásúak is támogattak.Nagyon felemelő érzés volt.

Az utazások, amelyek során Hirosimáról beszélek, vezeklést is jelentenek számomra.Összefoglalva tehát: az "élni vagy felejteni" mondattól vezérelve úgy gondolom, hogy a túlélőknek nem szabad hallgatni.A tanúvallomásokon született számos találkozásból pedig megtanulhatjuk a történelmet.Nemcsak a múltunkat ismerhetjük meg, hanem a ma és a jövő történelmi összefüggéseit is.Ezen keresztül pedig megtehetem az első lépést a megbékélés felé.Sok ember esett áldozatul, ezért nem lehet egy  "bocsánat"-tal elintézni.Bár mit sem tudó fiatal lány voltam,mégis mivel abban a korban éltem, úgy gondolom,hogy felelősséggel tartozom.Rengeteg gyermekáldozatot követelt a háború, a katonai prostituáltakról, a háborús foglyokról nem is beszélve.Ezek a gyerekek, a szüleik mind-mind áldozatok,a sorsuk összefonódik.
　
Nekem meg kellett volna halnom az ún. "ground zeró"-nál, a robbanás hipocentrumánál.Ezért a végső üzenetem a "ground zeró"-tól a japán alkotmány 9. cikkelyének szól.Maléziai utam során azt mondták nekem: "Japán pacifista alkotmánya nem csak a tiétek"."Ez a béke alkotmánya, amely 20 millió ázsiai vérével íródott, ezért meg kell védenetek".El a kezekkel tehát a békealkotmánytól!Rajta lesz a szemem az aktuális problémákon,és amíg élek, szajkózni fogom ezt, és szeretnék mindenkivel együtt dolgozni ezen az ügyön.

Fordító: Károli Gáspár Református Egyetem, Japanológia Tanszék. Filmfeliratozás I. kurzus hallgatói, 2017/2018 II. félév.
Oktató: Dr. Somodi Júlia,　　Lektor: WAKAI Seiji
Fordítási koordinátor:NET-GTAS（Network of Translators for the Globalization of the Testimonies of Atomic Bomb Survivors)