国立広島・長崎原爆死没者追悼平和祈念館 平和情報ネットワーク GLOBAL NETWORK JapaneaseEnglish

Select a language / Magyar nyelv (Hungarian・ハンガリー語) / Video testimonial (Megnézem a videót)
KIMURA Hiszako (KIMURA Hisako)
Nem Nő   Életkor az atomtámadáskor
A felvétel ideje 2005év 10hónap 14nap  Életkor a felvétel idején 68 
Tartózkodási hely a bombatámadás idején Hirosima(Távolság az atombomba hipocentrumától:1.6km) 
Tárhely Hirosimai Atombomba Áldozatainak Nemzeti Béke Emlékcsarnoka 
Szinkron/
Felirat
Felirat 
Kimura Hiszako, a bombatámadáskor 8 éves. A háború ideje alatt a körülményekhez képest boldogan éltek. Kimura asszony, aki akkor kisgyerek volt, nem emlékszik a bombatámadás pillanatára. Csupán a súlyosan megsebesült nagyapja és más hátborzongató látvány él az emlékezetében. Tíz hozzátartozója, köztük édesapja vált a  félelmetes lángok martalékává. Az addigi boldog életük szilánkokra hullott.

Augusztus 5-én elköszöntünk apámtól, és Ószuga-csóba mentünk a nagyapámhoz. Igazából nagyapám háza Onomicsiben volt. Az Ószuga-csóban lévő ház amolyan nyaralószerűség volt, ahol a nyarakat töltöttük, és ahol időnként összegyűltek nagyapámék, nagybátyámék, nagynénémék. Augusztus 6-án nem mentem iskolába, anyámmal és testvéreimmel történetesen a nagyapámhoz látogattunk. 6-án a reggeli előtt megszólalt a légiriadó. Aztán elhallgatott a légiriadó, nekiláttunk a reggelinek, és úgy emlékszem, hogy egy kis idővel a reggeli után történt az eset. Nagyapám kint kertészkedett. Nagybátyám, nagynéném, anyám, a testvéreim, unokatestvéreim és én a házban voltunk.

Amikor 8:15-kor ledobták az atombombát, a házunk összeomlott, és maga alá temetett minket. Utána nem emlékszem, mennyi idő telt el. Amikor magamhoz tértem, anyám nem volt ott, csak a nagybátyámék. Mindenki emlegeti a fényvillanást, de én nem emlékszem ilyesmire. Lehet, hogy akkor már ájultan feküdtem, ezért nem tudok semmiről. Amikor feleszméltem, ott volt mellettem a nagyapám. Az egész teste megégett, rá sem lehetett ismerni. A vérvörös bőre lógott és hámlott a testéről.

Bár kisgyerek voltam, sok minden járt a fejemben: "Mi történhetett?", "Mi lesz nagyapával?" "Anyám hova mehetett?"-nyugatlanság fogott el, és sírni kezdtem. Hallottam, amint a bátyám rám szól: "Hagyd abba a sírást!" A negyedikes bátyám azt mondta, hogy ne sírjak, szedjem össze magam. Rájöttem, hogy igaza van, nem tehetünk mást, minthogy csendben várunk. Azzal nagyapámat magunkkal vive elindultunk a hirosimai vasúállomás felé. A katonák ránk szóltak: "Úgy tűnik, valami rémisztő dolgot dobtak a városra, hagyják el gyorsan Hirosimát!" Így aztán vánszorogva menekültünk a hirosimai pályaudvar irányába. Ott a katonák az út szélén halomba hordták a holttesteket, tulajdonképpen nem is volt már út. Amikor felocsúdtam, koromsötétséget, vagy inkább vaksötétséget észleltem. A sötétségnek azt az árnyalatát most sehol sem találom. Ahogy ott haladtunk, és a katonák egymásután dobálták  a holtteseteket, a kupacból kinyúlt egy kéz és megragadta a bokámat.

【Egy sebesült】
Nem tudom, hogy nő volt-e vagy férfi, idős vagy gyerek. Megfogta a bokámat és azt mondta: "Anyuka, segítsen!". A bőre odaragadt a bokámhoz, undorodtam tőle, és leráztam magamról. Emlékszem, hogy nagybátyám és nagynéném elvitt onnan, és elfutottam.

Nem tudom, mennyi idő telt el, de hallották, hogy Hirosimában valami szörnyűség történt, és Onomicsiből segítségünkre jöttek, félúton találkoztunk, és így nagyapámmal megérkeztünk Onomicsibe. Nagyapámat természetesen ápolni kellett. Ahogy a felnőttek megparancsolták, gondoztam őt, de nagyon megviselt. A testét ugyanis csontkukacok lepték el. Furcsálltam, hogy honnan ez a rengeteg csontkukac, és csipesszel távolítottam el őket. Kibírhatatlan volt a bűz, ami nagyapám testéből áradt. Most sehol nem találom azt a bűzt, amit akkor éreztem. A rohadt halszagra sem hasonlít, most bárhol keresem, nem találom azt a szagot. Nem bírtam elviselni a bűzt, és úgy éreztem, hogy túl nagy teher nekem az ápolása. Gyermekfejjel azt kívántam, bárcsak mihamarabb meghalna nagyapám. Most lelkifurdalással és megbánással tölt el. Kibírhatatlan érzés a lelkemben hordozni az akkori, szavakkal leírhatatlan idők sebeit.

Anyám és apám hazatértek Onomicsibe. Anyám épségben volt, apámat viszont egy kis gyógyszeres üvegbe zárva hozta haza. Mégis fellélegeztem, amikor ezt láttam. Tudtam, hogy apám nincs többé, de örültem, hogy anyám életben van. Örömmel töltött el a biztonságérzet, hogy nem lettem árva. Anyám nagyapámat nézte, és így bátorította: "Fel a fejjel!". Majd bejelentette: "Szadaomi 9-én elhunyt". Anyám helyzete elviselhetetlen volt. Elvesztette az apját, a férjét. Ma 93 évesen jó egészségnek örvend, de nem akar semmiről beszélni. Mindig nagyon sajnáltam anyámat.

Tudni akartam, hogy mi történt apámmal, ezért akkoriban megkérdeztem anyámat. Ahogy sejtettem, apám elindult utánunk. Amikor ledobták az atombombát, éppen egy betegéhez tartott az ápolónővel. Az ápolónőt elröpítette a robbanás, ma is eltűntként tartják nyilván. Apám elgyalogolt hozzánk, de nem talált ott minket. Megsebesült és orvosként valószínűleg tudta, hogy nem fog sokáig élni. Elment egy orvoskollégájához Asza járásba, Midoriiba, és ott ágynak esett.

Anyám, amikor Ószuga-csóban bombatámadást szenvedett, úgy érezte, hogy mindenképpen el kell mennie a férjéhez, így rábízott minket a nagybátyámékra, és elindult megkeresni apámat. Anyámék augusztus 9-én reggel találkoztak újra. Midoriiban van az Imai Kórház. Úgy tudom, ma is áll. Anyám elment oda, és találkozott apámmal, aki ágyban feküdt. Apám így szólt: "Kimondhatatlanul sajnálom!". Orvosként tisztában volt az állapotával. "Szörnyen sajnálom! Kérlek, viseld gondját a négy gyermekünknek! Látni szeretném Hirosima kék egét!"-ezeket mondta az utolsó percekben. 9-én este apám a túlvilágra távozott. Anyám elmondása szerint a katonák a mezőn parafinolajjal locsolták le apám testét, és elégették. Az emberi test nehezen ég. Állítólag deréktól lefelé, a lába nem égett el. "Jöhet egy újabb katasztrófa, mihamarabb hagyja el Hirosimát!"-ezt mondták a katonák anyámnak, így a csontoknak csak egy kis részét tudta összeszedni. Úgy gondolom, apám csontjai azóta is ott nyugszanak a mezőn.

Iskoláskoromban a házimunkával és a testvéreimmel kellett törődnöm. Anyám dolgozott. Születése óta kisasszonyként bántak vele, ám most dolgoznia kellett. Amikor munka után hazajött, hisztériarohamai voltak. Minden erőmmel igyekeztem, és folyton csak arra figyeltem, hogy elkerüljük a hisztirohamokat. Valójában nem is volt fiatalságom. Volt, amikor megfordult a fejemben, hogy el akarok menni otthonról, és apámhoz kívánkoztam. De aztán arra gondoltam, hogy nem, anyám még inkább gyötrődik, ezért nem dobhatom el magamtól az életet, ki kell tartanom.

20 éves koromban Tokióba költöztem. Igazából mindenki Tokióba ment továbbtanulni az egyetemre, ezért anyámmal úgy döntöttünk, hogy mi is Tokióba költözünk. Felszámoltuk a hirosimai otthonunkat,és Tokióba mentünk. Ott a sors összehozott a férjemmel. Ő Jamagatából származik, és a tóhokui emberek nem sokat tudtak a bombatámadásról. Mondtam neki, hogy bombatámadást szenvedtem, de nem tulajdonított ennek jelentőséget, azt mondta, hogy rendben van. A férjem szülei sem tudták, mit jelent, hogy valaki a bombatámadás áldozata. 1967-ben összeházasodtunk. Mostanában a médiában gyakran hallani az atombombatámadásról, de akkoriban ez nem így volt. De amikor összeházasodtunk, és gyermeket akartunk, szörnyen aggódtam. Amikor a nagyobbik fiammal terhes lettem, nagyon aggasztott, hogy a világra jön-e, nem születik-e valamilyen fogyatékossággal. Aztán azt mondtam magamnak, hogy nem vezet semmire, ha folyton ezen rágódom, anyaként az a dolgom, hogy megszüljem, meg hát szerettem is volna gyereket, így aztán megszültem. Egy nagyon aranyos kisgyereknek adtam életet. Nagyon pici volt, 2,400 grammal született. Egy vele egykorú baba 4000 grammal jött a világra. Gyenge hörgővel született, így állandóan a kórházat jártuk vele, de ma két fiúgyermek apja.

A férjem nagyon megértő volt, ezt mondta: "attól még, hogy hibakusa vagy, nem azt jelenti, hogy fertőzöl". Lehet, hogy belső szervi megbetegedés, de még ha így is van, kezeléssel rendbe jön". Engem is műtöttek szürkehályoggal, azelőtt pedig méhizomdaganattal. Rosszindulatú daganat volt. Még soha nem mondtam senkinek, de eltávolították a méhemet, és ilyen állapotban nem szülhettem több gyereket. Most jól vagyok. Ha rosszul érzem magam, azonnal elmegyek az orvoshoz. A házasságban nagyon szerencsés voltam. Előtte sokat szenvedtem, és reméltem, hogy legalább a házasságom jól sikerül. Van egy jóságos férjem és gyermekem, és boldogan élünk a nyolctagú családommal.

【Üzenetem】
Az atomtámadás 60. évfordulóját mérföldkőnek tekintve elmentem Hirosimába  azzal a tudattal, hogy utoljára teszem, és leszámolok magamban az atombombával. Amikor azonban ellátogattam apám sírjához, úgy éreztem, mintha azt kiáltaná:"Neked ez a küldetésed!" Meggondoltam magam, mégiscsak fáradhatatlanul részt  kell vennem ebben a mozgalomban. "Hogy ne legyenek újabb atombomba-áldozatok, és igazán békés világot teremtsünk a következő generációnak" - mintha apám azt üzenné, hogy ezekkel az érzésekkel vegyek részt a mozgalomban. Beletörődve tértem haza Szendaiba.

Irakban ma is háborúznak, de már nem szeretnék több háborút. Az ember által készített atombombát és atomfegyvereket az emberi kéz biztosan meg tudja állítani. Folyamatosan mondom mindenkinek, hogy egy-egy felemelt szó megsemmisíthet legalább egy atomfegyvert. Minden erőmmel az atomfegyverek elpusztításáért dolgozom, hogy a követekező generáció egy békés világban élhessen.

 

Fordító: Dr. SOMODI Júlia
Lektor: WATANABE Kaoru
Fordítási koordinátor: NET-GTAS (Network of Translators for the Globalization of the Testimonies of Atomic Bomb Survivors) 

 

Tilos a honlapon szereplő fényképek és szövegek engedély nélküli felhasználása, másolása.  
HOMEに戻る Top of page
Copyright(c) Hiroshima National Peace Memorial Hall for the Atomic Bomb Victims
Copyright(c) Nagasaki National Peace Memorial Hall for the Atomic Bomb Victims
All rights reserved. Unauthorized reproduction of photographs or articles on this website is strictly prohibited.
初めての方へ個人情報保護方針
日本語 英語 ハングル語 中国語 その他の言語