国立広島・長崎原爆死没者追悼平和祈念館 平和情報ネットワーク GLOBAL NETWORK JapaneaseEnglish

Select a language / Magyar nyelv (Hungarian・ハンガリー語) / Video testimonial (Megnézem a videót)
THURLOW Setsuko (THURLOW Setsuko)
Nem Nő   Életkor az atomtámadáskor 13 
A felvétel ideje 2014év 11hónap 17nap  Életkor a felvétel idején 82 
Tartózkodási hely a bombatámadás idején Hirosima(Távolság az atombomba hipocentrumától:1.8km) 
Tárhely Hirosimai Atombomba Áldozatainak Nemzeti Béke Emlékcsarnoka 
Szinkron/
Felirat
Felirat 
THURLOW Secuko, a bombatámadáskor 13 éves. A robbanás epicentrumától 1, 8 km-re, Futabanoszatóban éri az atomtámadás.Abban a pillanatban, amikor egy akkora villanás hasított, mintha több száz, több ezer magnéziumot elégettek volna, a teste a levegőbe emelkedett és eszméletét vesztette.Szüntelenül ostorozta magát azért, amiért egyetlen könnycseppet sem tudott ejteni még akkor sem, amikor a nővére és unokaöccse teljesen megégett holttestét úgy kezelték, mint a férgeket.Kanadában az okatatáson keresztül foglalkozik az atomproblémával.Itt az idő, hogy teljesen felszámolják a nukleáris fegyvereket. Azt mondja, hogy szeretné, ha a világon mindenki tenne ezért.
 
【Élet a katasztrófa előtt】
Nyomorúságos életünk volt.A rizs fejadagját egyre korlátozták, ezért mindenfélét belekevertünk, például gabonapelyhet, cirokkölest, tököt, édesburgonyát.Annyira kevés rizsünk volt, hogy szinte szemenként meg tudtuk számolni a rizsszemeket. Azt hiszem, akkoriban mindannyian arról álmodoztunk, hogy egyszer fehér rizst ehetünk.
 
A bombatámadás előtti nap, vasárnap a Szaeki-gun, Cuda-csóba kitelepített nővérem hazajött a négy éves gyerekével.A fejadagból gondosan félretett cukorból anyukánk kedvencét, hagi-gombócot készített nekünk.Emlékszem, milyen boldogan ettük.
 
A légiriadó gyakran megszólalt, és sokszor éjszaka is felvertek bennünket, így nem aludhattunk hálóruhában.Ebben a helyzetben pizsama helyett utcai ruhában kellett lefeküdnünk, hogy azonnal az óvóhelyre tudjunk szaladni.A házban koromsötét volt, csak egyetlen szobában használtunk áramot.
 
Abban az időben Hirosima Japán 10. legnagyobb városának számított.Sorra érte légitámadás a nagyvárosokat,  Tokiót, Oszakát, Nagoját és Jokohamát is, és a Hirosimánál kisebb városokat is felégették, de valamiért Hirosimát nem érte találat.Mindenféle szóbeszéd terjedt arról, hogy miért nincs légitámadás: "Ez gyanús. Valami nem stimmel.""Mivel Hirosimából sokan emigrálnak, lehet hogy az amerikai kormány hálából az emigránsok erőfeszítéséért nem támadja Hirosimát."Egyesek alaptalan pletykákat terjesztettek, és mindenki reszketett a félelemtől.
 
【A bombatámadás pillanata】
A csoportba kb. 30 osztálytársammal együtt osztottak be, 2-3 héten át rejtjelezést tanultunk a személyzeti osztályon.Ez a második japán hadsereg főhadiszállásának faszerkezetű főépületében volt, mi az első emeleten voltunk.Nyolc órakor abban a szobában sereglettünk össze a reggeli eligazításra. "Végre elérkezett annak az ideje, amire kiképzést kaptatok.""Most kell megmutatnotok a császár iránti hűségeteket…." és amikor így szóltak hozzánk, az egész ablakot betöltő kékesfehér villanást láttam.Olyan villanás volt, mintha több száz magnézium ropogva  égett volna egyszerre , és abban a pillanatban a testem felemelkedett, ma is emlékszem az érzésre, amint a levegőben lebegek.Azt hiszem, akkor veszítettem el az eszméletemet.A légnyomást nem is éreztem.A robbanás mindent letarolt, engem meg elrepített, de nincsenek róla emlékeim.Állítólag morajlás volt, amit a távolban lévők hallottak, de mi, akik középen voltunk, nem észleltünk.Amikor magamhoz tértem, teljes sötétség és síri csönd honolt.Próbáltam megmozdulni, de nem sikerült.Az volt az érzésem, hogy mindjárt meghalok.De nem voltam különösebben feldúlt, egyáltalán nem tudatosult bennem, hogy félnem vagy menekülnöm kellene.Abban a helyzetben egyszerűen csak csendesen elfogadtam a sorsomat.
 
Egy kis idő után meghallottam a közelemben lévő barátnőm halk hangját.Halk suttogást hallottam: "Anya, segíts!", "Istenem, ments meg!", és arra gondoltam, hogy nem vagyok egyedül.Itt van mellettem a barátnőm, a közelben emberi hangot hallottam.Emlékszem, mennyire megörültem, hogy valaki a közelemben van.Hátulról hirtelen valaki megrázta a bal vállam: "Segítek, elmozdítom a gerendát.Rugaszkodj el a lábaddal, mozdulj meg és készülj menekülni!" - mondta egy férfi hang.A hadsereg épületében voltunk, így katona vagy tiszt lehetett.Elmozdított valamit, így meg tudtam mozdulni.Ez az ember rámkiáltott: „Bal kéz felől fény szűrődik be. Kússz el arra és siess kifelé!” Úgy, ahogy mondta, kimásztam.Nem emlékszem, ez mennyi időbe telhetett.Amikor elhagytam az épületet, már lobogó lángokban állt.Arra gondoltam, hogy bent vannak a barátaim, de már nem lehetett visszamenni.A 30 osztálytársam közül csak ketten tudtak hozzám hasonlóan kimenekülni.
 
【A keleti gyakorlótéren】
Egy katona felszólított: "Haladéktalanul meneküljetek a gyakorlótérre!" "Igenis"-feleltük. Csodálkoztunk, mert még reggelnek kellett volna lennie, de már olyan sötét volt mintha este lenne.Szerintem a robbanáskor a földről mindenféle törmelék meg füst szökött a gombafelhőbe és tört felfelé.Ahogy egy kis ideig a sötétségbe meredtünk, a városközpont felől valami mozgó dolog hosszú sorban közeledett.Már senki nem szaladt, járni sem tudtak. Lassan vonszolták magukat.Emberek tartottak felénk égett bőrrel, cafatokban lógó hússal és kilátszó, fehér csontokkal.A városközpont felől tántorogva menekültek, és voltak olyanok, akik menetközben hirtelen összeestek, és többé nem tudtak felállni.A megégett és löttyedt húsukkal, égnek álló hajukkal meglehetősen furcsa látványt nyújtottak. Azt sem lehetett tudni, ki a férfi és ki a nő.Valakinek keze, valakinek lába nem volt, a szénné égett testüket vér borította, a bőrük pedig feldagadt.Sokuknak kiesett a szemgolyója és tenyerükön tartották vagy próbálták visszaszorítani.Voltak olyanok, akik összeroskadva feküdtek, másoknak felszakadt a hasa és kifordultak a belei.Mi is a keleti gyakorlótérre menekültünk, miközben vigyáztunk, hogy rá ne lépjünk ezekre az emberekre.
 
Sajátos emlékem arról a napról a némaság és a síri csend.Már senkinek nem volt fizikai és lelki ereje hangosan segítségért kiabálni.Csak suttogták kérésüket. Olyan állapotok uralkodtak, amit ma fel sem lehet fogni.Tényleg pokoli volt a helyzet.Amikor megérkeztünk a gyakorlótérre, az a tágas tér tele volt holttestekkel és súlyosan sérült haldoklókkal.Nem tudom, hány ezeren fekhettek ott, de mindenki egyre csak vízért könyörgött, de még ha akartunk volna is vizet adni nekik, nem volt sem vödrünk, sem poharunk.Ezért ketten-hárman elmentünk oda, ahol víz volt, és mindenekelőtt lemostuk vérlepte testünket.Nem tudtuk, hogy saját vérünk volt-e, vagy másoké.Ezután elszakítottuk a blúzunkat, vízbe mártottuk, és óvatosan a szomjazók szájához emeltük.Ezen kívül semmilyen más mentőmunkálatot nem tudtunk végezni.Mindenki szépen megköszönte, és szürcsölve szívta a nedves ruhát.Amikor besötétedett, abbahagytuk a munkát. Kiültünk a dombra, és láttuk, amint egy éjszaka alatt leég a város.Akkori döbbenetünkben olyan állapotba kerültünk, hogy nem voltunk képesek normális érzelmi reakciót mutatni. Így töltöttük az éjszakát.
 
【A nővérem és unokaöcsém halála】
Úgy hallottuk, miután a nővérem a bombatámadásban szénfeketére égett, fogta a kisgyerekét és az összedőlt házban olaj után kutatott.Bizonyára úgy gondolta, hogy olajjal kezelni tudja a gyermek sérüléseit.Fogta az olajos üveget a kezében, a járásképtelen gyerekkel a karjában, az égéstől leváló bőrrel a szomszédtól kért segítséget.Ez a szomszéd vitte el őt a keleti gyakorló téren lévő dombra. Apám ettől a szomszédtól hallotta a történteket.Az atomtámadás utáni napon csatlakoztam hozzájuk, a nővérem mindössze négy napig élt. A nővérem teste fokozatosan feldagadt, és szénfeketére égett. A bőre két-három labdanagyságúra hólyagosodott.Mindketten vizet kértek.Különösen a négy éves unokaöcsém volt sajnálatra méltó állapotban, ahogy vízért könyörgött: "Vizet kérek!"A katonák ezt mondták nekünk: "Nem szabad nekik vizet adni. Ha isznak, akkor hamarabb meghalnak".Olykor arra is gondolok, hogy jobb lett volna adni nekik egy nagy vödör vizet, ha tudjuk, hogy mindenképp meghalnak.Amikor megpróbáltunk nekik vizet adni, csúnyán fel volt dagadva az arcuk, az állkapcsuk sem mozgott és nem tudtuk kinyitni a szájukat.Nagy nehezen ellazítottuk és széthúztuk az állkapcsukat, majd a szájukat résnyire nyitva egy kanállal vizet juttattunk bele.Ez is borzalmas feladat volt.
 
Amikor a nővérem meghalt, a katonák kiásták a földet, bedobták a holttestet, benzint locsoltak rá, majd gyufát dobtak rá, és miközben bambuszbottal forgatták a testet, olyan szavak hangzottak el, amelyeket normálisan meg sem akar hallani az ember, például „a gyomra és a belei még nem égtek el”, „az agyvelejét még el kell égetni”. 13 éves gyerekként döbbenten bámultam.Ez az emlék sokáig aggasztott. Hát, milyen érzéketlen ember vagyok én!Az én szeretve tisztelt nővéremmel most úgy bánnak, mintha valami féreg lenne, én még egy szem könnycseppet sem ejtettem. Emiatt marcangoltam magamat. Van egy Lifton nevezetű kutató, aki az atomtámadás túlélőinek mentális állapotát vizsgálta, és ő a "pszichés bénultság" kifejezést használva magyarázta a mi akkori lelkiállapotunkat.Úgy éreztem, ez a szó gyógyír volt a lelki sebeimre.
 
【A Makurazaki tájfun】
Azt hiszem, szeptember 16. volt.Miközben hazafelé tartottam, térdig jártam a piszkos vízben, zuhogott az eső, a víz rengeteg szennyet sodort, és én ebben gyalogoltam haza.Abban a pillanatban, amint hazaértem, földre vetettem magamat és zokogtam.Túlságosan nyomorultul éreztem magam, és nem bírtam már elviselni.Addig a pillanatig nem érzékeltem, hogy az otthonom odalett, hogy minden leégett és a város nincs többé.Az életem hirtelen megváltozott. Nem bírtam tovább, sírva borultam a földre.Úgy gondoltam, hogy ha elpanaszolom a szüleimnek a nyomorúságomat, majd együttéreznek velem.
 
Apám viszont megdorgált.„Miket beszélsz?! Hiszen életben vagy! Mi is veled együtt életben vagyunk!”"Tető is van a fejed fölött, nemde? Mi mást kívánhatnál még?"Megrökönyödtem apám korholását hallgatva.Szerintem éppen azért, mert azt gondoltam, hogy meg fog vígasztalni, megkönnyebülést éreztem, ezért bőgtem magamat a földhöz verve, de éppen ellenkezőleg, ő megszidott.Belegondolva ekkor ébredtem rá először, hogy tényleg életben vagyok.A jelen távlatából visszaemlékezve úgy tűnik, abban a pillanatban sikerült kitörnöm a Lifton által leírt pszichés bénultságból.Augusztus 6. óta szeptember 16-án mutattam először valódi érzelmi reakciót.Magamban ezt így elemeztem.Úgy gondolom, hogy ez egy értékes pillanat volt.Az én esetemben egy hónapnak kellett eltelnie, de szerintem ennek a pillanatnak köszönhetően elég gyorsan sikerült lelkileg felépülnöm.
 
【Osztálytársaim halála】
Úgy emlékszem, október közepe volt. Értesítettek hogy a leányiskola újra megnyitja kapuit. Az Usita Általános Iskolától kölcsönkapott épületben kezdődött el a tanítás.A leányiskolának az Usita-hegyen volt telke, ezért később ott gyülekeztünk, és a diákok együtt ünnepelték, hogy életben maradtak.Építettünk ott egy kis kunyhószerűséget, befedtük bádoggal, ezért, ha esett az eső, hangosan kopogott rajta és nem hallatszott a tanár hangja. Ablaka sem volt, behúzott a fagyos szél, borzalmas volt.A barátaim, akik akkor ott összegyűltek, abban a légvédelemi csuklyában jöttek iskolába, amelyet a háború alatt állandóan magunknál kellett tartanunk.Foglalkoztatott, hogy vajon miért viselik, de egy ideig vonakodtam megkérdezni.Ezeknek az embereknek a bombatámadás hatására kihullott a hajuk, megkopaszodtak.Szégyellték, ezért légvédelmi csuklya alá rejtették a fejüket.Október közepe volt, de amikor a tanár reggelente névsorolvasást tartott, gyakran megjegyezte: „Úgy hallottam, tegnap elhunyt XY.”Az osztálytársaim közül szinte minden nap elhunyt valaki. Így a túlélők között a halál egy új formáját tapasztaltuk meg.
 
【A Bikini-zátonynál történt incidens】
A leányiskola az új rendszer szerint alsó-és felsőközéiskolává alakult, és amikor elvégeztem az egyetem négy évét, ösztöndíjat kaptam egy amerikai egyetemre, így tengerentúlra utaztam.Ez 1954-ben, a japánok számára feledhetetlen Bikini-szigeteken történt hidrogénbomba-kísérlet évében volt.A Bikini-incidens tavasszal volt, én pedig az év nyarán, augusztusban érkeztem Amerikába.Arra a hírre, hogy hirosimai túlélő jön, alighogy megérkeztem, sajtótájékoztatót tartottak, és egy újságíró a véleményemet kérdezte a Bikini-incidensről.Friss diplomásként nem sokat tudtam a világ dolgairól, és őszintén elmondtam mindent, amit gondoltam.Erre a következő naptól fogva névtelen fenyegető levelek érkeztek az egyetemre.Mit gondolok, ki fizeti az ittlétemet, mit képzelek, hogy ellenzem Amerika atompolitikáját,mégis ki kezdeményezte Pearl Harbort, és ehhez hasonlók álltak a fenyegető levelekben.Ez rögtön az Amerikába való érkezésem után történt.Ilyen tűzkeresztségen estem át. Ezért iskolába sem tudtam menni, hanem egy hétig egyedül gondolkodtam a professzorom lakásán.Alighogy megérkeztem, így nem térhetek vissza Japánba.Azon vívódtam, hogy mégis miként élhetnék ezen az új kontinensen.Végeredményben ez jó alkalom volt arra, hogy meggyőződjek arról, mi is az én küldetésem. Éreztem, hogy különös felelősségem van.
 
【Házasságkötésem és Kanadába költözésem】
1954-ben költöztem Amerikába, majd 1955-ben elhagytam a kontinenst és férjhez mentem.Amikor megismerkedtem a férjemmel, egy iskolában tanított Japánban, és úgy terveztük, hogy amint egy év múlva lejár a szerződése, Kanadában összeházasodunk.Akkoriban élt Kanadában egy olyan bevándorlási törvény, miszerint azok a kínai és japán állampolgárok, akiknek nincs Kanadában közeli hozzátartozójuk, nem léphetnek be az országba.Ez faji diszkrimináció volt. A férjem hiába ment volna haza, nem házasodhattunk össze sem Kanadában, sem Virginiában,ezért a fővárosban, Washingtonban keltünk egybe, és így már beléphettünk Kanadába.
 
【Az oktatás színteréről】
A Toronto Egyetem mesterképzésén társadalmi jólétről tanultam.Kanada reakciója az atombombára a közömbösség, az érdektelenség, a tudatlanság érzete volt, nem az Amerika-féle „Hát te mégis, hogy gondolod?"Rendkívül erős volt az a hozzáállás, miszerint az atombomba, Hirosima és Nagaszaki kérdésköre Japán és Amerika problémája és nem a kanadaiaké.Ekkor éppen 1995-öt írunk.Azt mondtam a kanadai embereknek: „Igenis volt közötök hozzá, nagyon is sok közötök volt hozzá.”Abban a bizonyos Manhattan-tervben kanadai tudósok is részt vettek.A kanadaiak nem tudták, hogy ennek igenis köze van hozzájuk, történelmileg is és tudományosan is vastagon kivették belőle a részüket. Ők ezt mondták: "Nincs közünk hozzá. Ez az Egyesült Államok problémája". Én meg ezt válaszoltam: "Nem így van! Ezek tények. Egy kicsit nézzetek utána!" Ezután az oktatási bizottságban dolgoztam szociális munkásként. Tehát az oktatás színterén tevékenykedtem.Noha mi már ebben a nukleáris korban élünk, és meg kell tanítanunk a fiataloknak, hogy ez mit is jelent, mégis a tanterv mitsem változott.Hirosimáról és Nagaszakiról mindössze két-három sort ínak. Tennünk kell valamit ez ügyben.Több pedagógustól kaptam felkérést, és  beszéltem a tapasztalataimról. Úgy gondoltam azonban, hogy nem szabad csak erre a néhány jóindulatú tanárra hagyatkoznom.A rendszer egészét meg kell változtatni.Az oktatási bizottságban létrehoztunk egy olyan albizottságot, ahol még egyszer átalakítottuk a tantervet és a tanároknak újabb továbbképzést tartottunk.Ezt egy jogkörrel bíró bizottságban meg tudtuk tenni.Így a dolgok simábban mentek. Jogosultság nélkül itt nincs mozgástér.A korábbiaknál könnyebben és szélesebb körben tudtuk kérni a tanárok együttműködését.
 
【Tegyünk az atomfegyverek eltörléséért!】
Közeledik a hirosimai és nagaszaki események hetvenedik évfordulója.Az ENSZ-en keresztül egyes országok a nukleáris arzenálcsökkentésért küzdenek.Az ügy azonban lassan halad, nincs előrelépés.A közel 200 ENSZ-tagország közül csupán kilenc kérkedik azzal, hogy van atomfegyvere.Az ENSZ megfogalmazta az atomsorompó-egyezményt, melynek tagjai öt évente összegyűlnek, és igyekeznek mindent megtenni, de semmi előrelépés nem történik.A nukleárisan fegyverekkel nem rendelkező országok azt mondják, hogy már nem várhatnak tovább, a nukleáris fegyvereket birtokló országok azonban nem akarnak megválni atomfegyvereiktől.A paktumhoz való csatlakozásukkal megígérték, hogy jogi felelősségüket átérezve mindent megtesznek a nukleáris fegyverek eltörléséért.Ám valójában semmi nem történik, ezért az atomfegyverekkel nem rendelkező államok feszültek, mert nem tudnak tovább várni.Mivel nem várhatnak tovább, egy évvel ezelőtt elkezdődőtt egy mozgalom, amely szerintaz atomfegyverrel nem rendelkező országok is köthessenek egyezményt, és törvényt alkotnak az atomfegyverek használatának betiltásáról.Norvégia állt a mozgalom élére, és ebben az évben, 2014 februárjában konferenciát tartottak Mexikóban, ahol az atombombatámadás áldozataként tanúvallomást tettem.December 8-án Bécsben, Ausztriában is lesz egy konferencia.
 
Emberek szerte a világon hangoztatják, hogy eljött az ideje a nukleáris fegyverek teljes felszámolásának.Végtére is a nukleáris fegyverek embertelenségéről és bűnösségérőlnem számolhatunk be, ha az atombomba áldozatainak tapasztalatait figyelmen kívül hagyjuk. Túlságosan hosszú ideig csak olyasmikre összpontosítottunk, mint a nukleáris elrettentés érve, és szerintem most végre felnyitottuk a szemünket.Rendkívül fontos időszak ez.A világon mindenkinek tudatosítania kell magában ezt a problémát és egyéni felelősségként kell kezelnie.Azt szeretném kérni mindenkitől  a világon, hogy befolyásolja a saját kormányát és bírja rá atompolitikájának megváltoztatására.Nem egy  befejezetlen munkát kellene hagynunk a következő nemzedékre. A mi generációnk sok hibát követett el, ezértúgy gondolom, nem lenne etikus egy ilyen világot hagyni a következő generációra.
 
Fordító: Károli Gáspár Református Egyetem, Japanológia Tanszék. Filmfeliratozás I. kurzus hallgatói, 2018/2019 II. félév. Oktató: Dr. Somodi Júlia,
Lektor: WAKAI Seiji
Fordítási koordinátor: NET-GTAS(Network of Translators for the Globalization of the Testimonies of Atomic Bomb Survivors) 

 

Tilos a honlapon szereplő fényképek és szövegek engedély nélküli felhasználása, másolása.  
HOMEに戻る Top of page
Copyright(c) Hiroshima National Peace Memorial Hall for the Atomic Bomb Victims
Copyright(c) Nagasaki National Peace Memorial Hall for the Atomic Bomb Victims
All rights reserved. Unauthorized reproduction of photographs or articles on this website is strictly prohibited.
初めての方へ個人情報保護方針
日本語 英語 ハングル語 中国語 その他の言語