国立広島・長崎原爆死没者追悼平和祈念館 平和情報ネットワーク GLOBAL NETWORK JapaneaseEnglish

Select a language / Magyar nyelv (Hungarian・ハンガリー語) / Video testimonial (Megnézem a videót)
NAKAMURA Akira (NAKAMURA Akira)
Nem Férfi   Életkor az atomtámadáskor 14 
A felvétel ideje 2006év 9hónap 30nap  Életkor a felvétel idején 75 
Tartózkodási hely a bombatámadás idején Nagaszaki(Távolság az atombomba hipocentrumától:1.2km) 
Tárhely Hirosimai Atombomba Áldozatainak Nemzeti Béke Emlékcsarnoka 
Szinkron/
Felirat
Felirat 
Nakamura Akira a katasztrófa idején 14 éves. A Mitsubishi Vasműnél dolgozott. Mori városrészben éli át a katasztrófát, 1.2 km-re a robbanás epicentrumától. Megijedt a mindent beborító rózsaszín fénytől, menekülni kezdett, amikor a légnyomás visszalökte az épületbe és a vasgerendák maguk alá temették. Mozdulatlanul feküdt és az egész éjszakán át tartó bombázás miatt felkészült a legrosszabbra. Amikor végre hazaérkezett, borzasztó látvány fogadta.
 
Nagaszaki egy olyan hangulatos város, ahol a keleti és a nyugati kultúra találkozik. Boldogan éltünk, házunk egy nagy telken feküdt, ahonnan szép kilátás nyílt a kikötőre.
 
Anyám a földeken dolgozott. Apám a városi Védelmi Osztag tagja volt, és vészhelyzetre épp egy kemencét kellett építeniük, ahol megfőzhették a betevőt. A szüleim mindketten 53 évesek voltak. Jól tartották magukat és tiszteletnek örvendtek, sokat tettek a lakóhelyükért és a szomszédokért. Gyerekként mi is felnéztünk rájuk és tiszteltük őket, nagyon sok szeretetet kaptunk tőlük.
 
Jómagam a Mitsubishi Vasgyár Technikumába jártam. 14 éves voltam. Hetente 3 napot terepen, 3 napot az iskolában töltöttünk.
 
Augusztus 9.
Mivel én voltam a legfiatalabb a gyárban, ezen a napon épp 11 óra előtt néhány társammal el akartunk indulni a 300 alkalmazott ebédjéért, amikor lecsaptak ránk. Rózsaszínben úszott minden, még a hegyek is. Félelmetes hangoknak voltunk fültanúi, mintha szétrepedt volna a föld, meghasadtak volna a hegyek.
 
Én északnak vettem az irányt, a városközpont felé kezdtem menekülni. Fogalmam sem volt, mit bombáztak, de valami azt súgta, hogy a vasgyár a célpont, ezért rohantam ki az épületből. A központ felé tartottam és kb. 10 métert tehettem meg, amikor hirtelen felkapott valami és behajított a gyárépületbe.
 
Vasgerendák alá szorultam és már este felé járt az idő, amikor magamhoz tértem. Egyetlen vágyam volt csupán, hogy valahogy kijussak onnan. Torkom szakadtából kiabáltam, mire valaki jött segíteni. A mesterem volt az. 11 óra 2 perckor dobták le az atombombát, ő életben maradt és azóta keresett engem. Honda Kumaonak hívták, neki köszönhetem az életemet, ő talált rám a hangom után.
 
Amikor felvett a hátára, iszonyatos fájdalmat éreztem. A jobb combcsontom volt eltörve. "Kérem mester, hagyjon itt engem meghalni! Én képtelen vagyok innen kimenni." Annyira szenvedtem, hogy könyörögve kértem, rakjon le. Ő viszont nem hagyott ott, és kivitt a gyárból. Azt mondta, hogy aggódik a családjáért, ezért hazamegy, én pedig maradjak ott. De hiába vártam, nem jött vissza. Egyre sötétebb lett, az ég is vörösen fénylett, körülöttem mindent elpusztított a tűz, és szikra szállt az arcomra. Tehetetlenül feküdtem, mozdulni sem bírtam, még a szikra ellen se tudtam védekezni. Majd vadászrepülők jelentek meg az égen és lőni kezdtek, fény- és gyújtóbombát szórtak ránk a magasból. Egész éjszaka tartott a bombázás. Fel voltam rá készülve, hogy itt a vég, innen már nincs kiút. Ilyen volt ez az este.
 
A bátyám hőstette
Honda mester Nyisizaka városrészben lakott, a Nagaszaki állomás fölött, de oda már nem tudott hazamenni. Már megvirradt, mikor átkelt az Urakami folyón. Ott elkiáltotta magát, hogy van-e valaki a Nakamura családból, és így talált rá véletlenül a bátyámra, aki szintén nem tudott hazamenni. "Nincs itt valaki Nakamuráéktól?" Ahogy kimondta, a bátyám megszólalt: én Nakamura vagyok. "Ismered a Mitsubishi Vasműből Nakamura Akirát?"-kérdésére a bátyám azt felelte: a testvérem.  Reggel pedig együtt jöttek nekem segíteni. Azt a pillanatot nem lehet elfelejteni. A tény, hogy élek, örömmel és meghatódással töltött el, majd kiugrottam a bőrömből.
 
Hordágyon vittek az elsősegély állomásra. Amikor a gyárból beértünk a városba, Urakami kerületben már egy ház sem állt, csak a füst keringett az egész láthatáron. Kihalt volt a környék, de láttam olyan embert járkálni, aki súlyosan megégett és cafatokban lógott a bőre. Az elsősegély állomás az általános iskolában volt, de odáig 2 km-es utat kellett megtennünk. Ott már nagy volt a tumultus. Nem volt ott a jódon kívül sem kötszer, sem más egyéb. Doktor sem volt ott, két katonaorvos kinézetű embert láttunk, de ők semmit sem csináltak. Úgy gondoltuk, hogy nincs miért ott maradni, ezért a hordágyon hazavittek.
 
Azután találkoztam a legjobb gyerekkori barátommal, akit Nyivatanyi Jutakának hívtak. Neki semmi baja sem volt. Az óvóhely megvédte a katasztrófától. Amikor elváltunk azt mondta, hogy hazamegy Simabarába. 3 nap múlva az óvóhelyen feküdtem, amikor hozták a halálhírét. Sajnálatos, amin átmentünk és egyben rettentően bosszantó. Ha most élne a barátom, együtt biztosan sok mindent véghezvihettünk volna. Azóta nincs nyugtom.
 
A család elvesztése
Amikor felmentünk a házunkhoz, láttuk, hogy az egész épület leégett, megsemmisült. Anyám földet művelt és vészhelyzetre korsóba tett búzát ásott el, az füstölgött 1-2 felhőgomolyagban. Ezt látva az óvóhelyre mentünk, anyám ott várt rám. Apám súlyos égési sérüléssel feküdt a menedékhelyen. Az egész teste heges volt, csak a sapka alatt maradt ép a bőre. Már csak hálni járt belé a lélek. Apám megégett, én megsérültem, Szumako nővérem nem jött haza, ezért anyám az őrület határán volt.
 
És azon az éjjel, amikor én hazaértem, elvesztettük örökre apámat. A következő nap anyám, a bátyám és a húgom elégette apám holttestét. Én nem tudtam mozogni, ezért az óvóhelyen maradtam. A bátyámék hamvasztották el édesapámat. Borzalmas lehetett. Egy megégett embert újra lángokba vetni. Azt nem is lehet ép ésszel felfogni, milyen keserves és lélekmardosó lehet meggyújtani egy családtagot. Szörnyű lehet egy gyereknek, tűzbe vetni azt, akinek az életét köszönheti. És mindezt az értelmetlen háborúért. Soha nem szabad ennek megismétlődnie.
 
A nővérem 20 éves volt és a Mitsubishi Fegyvergyárban dolgozott. A gyárnak két telephelye volt, ezért naponta vonattal ingázott Ibinokucsi és Óhasi között. Ezért nem tudjuk, hol halhatott meg, egyszerűen eltűnt. Miután elhamvasztották apámat, anyám kérésére a bátyám kora reggeltől késő estig hiába kereste a városi és megyei elsősegély állomásokon és iskolákban. Már nem is reménykedtünk. Amikor a bátyám végleg feladta a keresést, egy ismeretlen tetemmel tért vissza, akiért senki sem jelentkezett. Még ha nem is vérrokon, megadva neki a tiszteletet azzal a tudattal temettük el, hogy így talán a nővérem is megkapja a végső kegyeletet. Én tényleg sok kínt, keservet és szörnyűséget megéltem a háborúban.
 
Szeptember 18-án az édesanyámat is elvesztettem. A katasztrófa után egy hónap és egy hét telhetett el. Halála előtt 3-4 nappal az egész testét foltok lepték el. Én egy hordágyon feküdtem, anyám mellettem aludt. Az óvóhely esős napokon teljesen beázott,  ezért a bátyám épített nekünk egy kalyibát. Valahonnan szereztünk 3 tatamit, és ezen aludtunk, de anyám hirtelen legyengült és ágynak esett. Az egész testén fekete foltok jelentkeztek, és a széklete is véres lett. A bátyám 3 nap és 3 éjjel virrasztott mellette, ápolta, de 18-án reggel örökre elaludt.
 
Mielőtt anyám meghalt a bátyámat, a húgomat és engem odahívott magához és közölte velünk a végakaratát. A bátyámtól azt kérte, nősüljön meg. Engem a Szaga megyei Uresino városba küldött, ahonnan ők is származtak, hogy az ottani haditengerészeti kórházban gyógyítsanak meg. A húgomat pedig a rokonokra bízta. Az volt a kérése, hogy a búcsúztatása Uresinoban legyen, és ellenszolgáltatásként használjuk az óvóhelyen összegyűjtött kristálycukrot. Eltökélt anya volt, őszintén beszélt velünk és reggel távozott. A bátyám megint összeszedett néhány fadarabot és elhamvasztotta anyánkat, de a hamvait nem volt mibe tenni. Egy csorba edény lett anyám urnája. Micsoda szégyen? Még méltó helyet sem találtunk anyám földi maradványainak. 
 
Utóhatások
A csonttörés miatt meg akartak műteni, de az atomrobbanás utóhatása miatt a fehérvérsejtjeim száma 550 alá csökkent. Attól tartottak, hogy ha megműtenek, elvérzek. Ezért addig nem tudták elvégezni a beavatkozást, ameddig nem normalizálódik a vérképem. Hazamentünk Nagaszakiba, és 2-3 év múlva, amikor már rendeződött az állapotom, el akartunk menni a műtétre. Az izomzatom viszont annyira betokosodott, hogy végül nem tudtak megoperálni. A mai orvostudomány már kezelni tudná ezt a problémát, de az akkori erre még nem volt képes. Minden úgy maradt, ahogy volt. Ezért vagyok mozgáskorlátozott, az egyik lábam 5 centivel rövidebb, mint a másik.
 
Az új élet keresése
Nagaszakiban élve valahol mindig eszembe  jutnak az idősebb és fiatalabb társaim, barátaim. Egy évfolyamtársam sem maradt életben. Mindenki odaveszett. Osztálytalálkozó sincs. Ki tud egy ilyen Nagaszakiban élni? Az ember egyedül nem képes létezni, hiszen a barátok és a szomszédok szeretete, hálája az, ami életben tartja. Fiatal koromban sokszor megfordult a fejemben, hogy valahol új életet kellene kezdeni, mert itt nincs senkim.
 
Üzenetem
A jövőben nagyszabású háborúkra, atomháborúkra, egymással farkasszemet nézők összecsapásaira számíthatunk. Szeretném, ha minden iskolában tantárgyi keretek között tanítanák az atombomba szörnyűségeit. Hogy milyen nyomorúságot hoz és mi mindentől fosztja meg az embereket. Ha túl is élik a katasztrófát, egész életüket átjárja a félelem. Muszáj rettegésben élni? Ha ezeknek a tankönyvekbe is helyet szorítanak, talán egyszer majd megszűnnek a háborúk. Úgy vélem, a gyerekek oktatása élvezi a prioritást. Az a sok-sok áldozat hozta el ezt a mai békét. A fiatal generációknak ezt kell megbecsülniük és arra törekedniük, hogy tartósan is megmaradjon ez az állapot. Azok képzésére fektetnék nagy hangsúlyt, akik nem tudják, hogy mivel jár a háború.
 
Fordító : WAKAI Bernadett, WAKAI Karin
Lektor : WAKAI Seiji
Fordítási koordinátor : NET-GTAS(Network of Translators for the Globalization of the Testimonies of Atomic Bomb Survivors)
 
  

 

Tilos a honlapon szereplő fényképek és szövegek engedély nélküli felhasználása, másolása.  
HOMEに戻る Top of page
Copyright(c) Hiroshima National Peace Memorial Hall for the Atomic Bomb Victims
Copyright(c) Nagasaki National Peace Memorial Hall for the Atomic Bomb Victims
All rights reserved. Unauthorized reproduction of photographs or articles on this website is strictly prohibited.
初めての方へ個人情報保護方針
日本語 英語 ハングル語 中国語 その他の言語