Tanaka Kijoko 4.7 km-re az atomrobbanás epicentrumától Kuszacu-hon-macsiban 14 évesen éli át a katasztrófát. Egy barátnőjével zokogva menekül a külvárosba. A családtagok után kutatva érnek a gyűjtőhelyre, ahol minden helyiség telis-tele volt tetemmel. Szerette volna megitatni a vízért könyörgőket, de nem tehette. Ezt mind a mai napig rettentően sajnálja. A víz mindennél fontosabb. Az élet forrása-meséli.
【Az uzsonnásdoboz, amit anyám vett nekem】
Az apámat elvitték katonának. Nem tudom, mikor ment el, mert még kicsi voltam. Anyámmal és az öcsémmel hárman egy kis bérlakásban laktunk. Soha nem felejtem el, mennyire boldog voltam, amikor először kaptam anyámtól egy uzsonnásdobozt. Amikor elkezdtem a Szuzugamine Gyakorló Leánygimnáziumot, azért vett anyám nekem egy ételest, mert messze volt az iskola és nem tudtam hazajárni ebédelni.
A doboz nem rejtegetett drága finomságokat. Árpába kevert néhány szem fehér rizs mellé savanyú szilva, savanyúság és egy kis sültféleség, néha napján fűszerezett halikra is belekerült, amit ki tudja honnan szereztünk. Ha a barátnőm nem hozott magával eleséget, leültem vele az udvar egyik szögletébe, kettétörtük a pálcikát és együtt megettük az ebédemet. Majd az ebédidő végén visszatértünk az osztályterembe. Voltak páran, akik hozzánk hasonlóan ebédeltek. Nem mindenütt, de osztályonként volt kb. 5 ilyen pár, mint mi.
Mindig éhes voltam, de ha panaszkodni mertem, anyám azonnal leteremtett, hogy gondoljak csak a katonákra. Mindig azt hajtogatta: tűrni, tűrni, ameddig nem nyerjük meg a háborút, addig nyafogásnak nincs helye. Hiába kértem dolgokat, soha nem vette meg nekem. Egyedül a hőn óhajtott uzsonnásdoboz, amit megkaptam. Ezért mindig nagyon vigyáztam rá. Amikor anyám azt mondta, hogy már lökjem ki, mert túl régi, akkor sem akartam megválni tőle.
【Augusztus 6.】
Azon a reggelen megjelent nálunk Szakanoue, az öcsém egyik barátja, aki az iskola előtt mindig bejött a testvéremért. Amikor beszóltam, hogy itt van Szakanoue, az öcsém kijött az anyámmal és azt mondta, hogy ma nem megy vele, mert fáj a hasa. Én ott elváltam Szakanouetól és elindultam Szagava Kikue barátnőmhöz. Koi-ig gyalog mentünk, utána Mijadzsimáig vonatra szálltunk. Abban az időben a lányok sem járhattak fehér ruhában az iskolába. Ezért volt egy hely, ahol az egyenruhákat sötét khakire festették. Kikue megkért, hogy az iskola előtt menjünk be abba az üzletbe a ruhájáért. Nem sok kedvem volt hozzá, de mégis elmentem vele.
Amikor Kuszacu környékén jártunk, akkor történt a villanás, olyan volt mintha a napot eltalálta volna egy ágyúgolyó. „Úr Isten! Kikue, meneküljünk!”-mondtam. Először mindenki a földre vetette magát, majd felkeltünk és futni kezdtünk. A zajra és a szélre nem annyira emlékszem. Néhány perc múlva amikor felnéztem, fekete karikát láttam az égen. Az már nem rémlik, hogy lent vagy fent, de még egy fehér gyűrű rajzolódott ki az égen, és egy ideig még lehetett hallani a robbanást. Ahogy néztük az eget, hirtelen mindent elöntött a fény. Megijedtünk és menekülni akartunk, de nem tudtuk, merre induljunk. Fogalmam sem volt, hogy hol állok, de szerintem ezzel nem voltam egyedül.
Kikue azt mondta, hogy hazamegy Hirosimába. Erre én azt feleltem, hogy hiába mész oda, szerintem ott már nincs semmi. „Ha Kuszacuban így összedöltek a házak, akkor Kanonban sem lehet más a helyzet”-valahogy megoldom ezt a ma estét, ezért arra kértem, hogy jöjjön velem. Kikue ellenkezett, de végül ráállt. Annyit tudtam csak, hogy ezen a vasúti vonalon el tudok jutni a Mijadzsimagucsin élő nagynénémhez. Ezért a vonatsín melletti ösvényen futottunk. Mint általában a lányok ilyen helyzetben, csak sírni tudtunk, és jajveszékelve segítségért kiabáltunk.
【Egy áldozat, akit a Hacukaicsi állomáson láttunk】
Annak ellenére, hogy nagyon sokan elmenekültek, a Hacukaicsi állomáson egy teremtő lélek sem volt. Ebből gondoltam, hogy mindenki menekülőre fogta. Az állomást magunk mögött hagyva viszont találkoztunk egy férfivel. A szeme, a keze, és az egész teste felismerhetetlen volt, minden cafatokban lógott rajta. Nem tudom már, kitől kaptam, de a kezemben tartottam egy rizsgolyót. „Megeszi ezt?”-kérdeztem a férfitől és a kezébe nyomtam. A férfi nem akart enni, vizet kért. Nem tudta megenni, mert képtelen volt beleharapni. Egyszerűen nem lehetett tudni, hol a szája.
Az egész teste fel volt puffadva, a szeme is összeragadt, és a teljes arca össze volt folyva. A száját képtelen volt kinyitni, és az ujjai is összeforrottak. A ruhája szakadt volt, később sokat gondolkodtam azon, hogy tudta egyáltalán megtartani magát. Ülni se nagyon bírt, szerintem később biztosan összeesett. Ezért hagytam ott neki a rizsgombócomat. Ezután futni kezdtünk a dzsigozeni gyűjtőhely felé, miközben azt kiabáltuk: apa, anya!
【Az öcsém megmenti anyámat】
Az atomrobbanás után az öcsém a tetőn találta magát. Az éjszakát anyámmal együtt egy szúnyogháló sátorban töltötte a házban. Miután feleszmélt és oldalra nézett, észrevette, hogy tetőcserepeken fekszik. Valami nem stimmel, hiszen anyámnak itt kellene lennie-gondolta magában és felemelte a tetőcserepet. Ott kellett szembesülnie azzal, hogy az édesanyja teljesen beszorult az ajtófélfa alá. Csak a feje látszott ki. A bejárat felől ütött ki a tűz és anyám felé tartott, ezért ki kellett őt szabadítani. Vizet kellett hozni, hogy eloltsa a tüzet. Abban az időben minden háznál volt egy víztartály, onnan kellett vödörrel vizet merni.
Az öcsém még csak akkor lett elsős, ezért nem tudott egyszerre olyan sok vizet hozni. Csak félig volt a vödör vízzel, azzal próbált oltani, de nem tudta a lángokat megfékezni, mert azok gyorsan terjedtek. Senki sem jött segíteni. A katonák is elmenekültek. A szomszédok is szétszéledtek. Teljesen magára maradt. „Itt az anyám, segítsenek!”-hiába könyörgött, senki sem figyelt rá. Anyám azt mondta az öcsémnek: menj Mijadzsimagucsiba a nénédhez, mert ott vár a nővéred. Én innen már nem tudok kijutni, de te fuss! Az öcsém anyámat nézve azt mondta, hogy ő erre képtelen: „Soha! Meg foglak menteni.” Az öcsém kitartó volt.
Hihetetlen, de ahogy küzdött anyám életéért, az alakja megjelent előttem, miközben Kikuval Mijadzsimagucsi felé tartottam. Láttam az öcsémet, ahogy azt kiabálja:„Gyorsan el kell oltani a tüzet és ki kell húzni anyámat!” Később amikor az öcsém ezt elmesélte, akkor jöttem rá, hogy valóban megtörtént az, amit lelki szemeimmel láttam. Addig nem hittem Istenben, de ezután már nem kételkedtem a létezésében. Megesnek az ilyen dolgok. Én Hacukaicsiben voltam, és pontosan láttam, mit csinál az öcsém, pedig valljuk be, ez lehetetlen.
【Tetemhalmok a gyűjtőhelyen】
A dzsigozeni gyűjtőhelyre érve elállt a lélegzetünk. A hely aránylag csendes volt, de amikor beléptünk a terembe, eszméletlen mennyiségű holttesttel találtuk szembe magunkat. Volt közöttük haldokló, aki vizért könyörgött. Nem volt ott hozzánk hasonló ép ember egy sem. Kicsit szégyelltük is magunkat amiatt, hogy nekünk nem sok bántódásunk esett. „Sajnos nem tudunk vizet adni”-mondtuk alázattal és továbbmentünk a folyosón. Az egész folyosó és a tantermek is telis-tele voltak holttestekkel, vagy éppen haldoklókkal.
Egyik teremből a másikba mentünk, és végül megérkeztünk oda, ahol a mi körzetünkbe tartozók várakoztak. Amikor először meghallottam a nevemet, úgy éreztem magam, mintha újjáéledtem volna. Az italárus néni lehetett, de az sem biztos. Megkérdezte, hogy mi van a családommal. Azt feleltem, hogy én jól vagyok, de mivel az öcsém és az anyám a csicsijaszui nagynénémhez ment, oda kell jutnom. „Szóval nem tudom, hogy mi lett a családommal”-feleltem neki. Erre ő örömmel fogadta, hogy én épségben megúsztam a történteket, és Kikunak se lett baja. Sajnos a barátnőm nem találta a testvéreit, ezért nagyon szomorúnak tűnt. „Együtt megkeressük a családodat, ne aggódj!”-próbáltam erőt önteni belé. De ő csak sírni tudott, hiszen csak egy kislány volt.
Egy tágas terembe értünk, ahol nagy volt a csend, nem tudtuk mi az oka, arra gondoltunk, hogy mindenki alszik. Amikor megláttuk a rengeteg tetemet, elakadt a szavunk. „Úr Isten!”-gondoltam magamban-, de nem tudtam, mit is mondhatnék. Erre odaszóltam Kikunak:„Ezek mind meghaltak, menjünk ki, félek!” Ahogy ott álltunk, elfogott a rémület. Azt hittem, a szomszéd helyiségben talán más a helyzet, ezért átmentünk oda. De ott is ugyanaz fogadott bennünket. Mindenhol tetemek hevertek. Meghökkentő látvány volt. Nem tudtam, mi tévő lehetnék.
【Találkozás Kiku édesapjával】
Az iskola mögött egy sintó szentélyhez hasonló épületet találtunk. Volt ott egy hatalmas nagy fa, melynek árnyékában egy magas ember állt egyedül. Ahogy jobban megnéztük, Kiku édesapja volt. „Kiku, nézd, ott van édesapád! Apukád az!”-mondtam neki. Kiku is nagyon meglepődött, és futott is hozzá. Az édesapja is nagyon boldognak tűnt.
Megnyugtattam a szülőt, hogy elviszem a lányát a nagynénémhez és ma ott fogunk éjszakázni. Majd arra kértem, hogy csak keresse tovább a feleségét és a gyerekeit. Holnap korán reggel pedig ide fogom küldeni Kikut. Mielőtt elváltunk Kiku apjától, azt mondtam a barátnőmnek: szívből kívánom, hogy ezentúl boldogan élj az édesapáddal.
【Találkozás a családdal a nagynéninél】
A nagynénémhez érve az édesanyám és az öcsém már ott volt. Az öcsém nyaka tele volt üvegszilánkokkal, elfordítani sem bírta. Nem akarta, hogy kiszedjék a szilánkokat, ezért benne hagyták. A nagynéném megjegyezte, hogy a körzetünkben csak a mi családunk élte túl a katasztrófát. Nagyon kedveltük ezt a rokonunkat.
Megkértem, hogy ma este hadd aludjon mellettem a barátnőm, akit magammal hoztam. Természetesen puha ágyról szó sem volt, csak ültünk a házban.
Késő éjjel ért haza a nagynénink legidősebb fia, akinek a teste teljesen megégett. A Hirosima állomáson szállt le a vonatról és felnézett az égre, amikor megpillantotta a B-29-es vadászgépet. Állítólag abban a pillanatban villant egyet, és összeégett a teste. Cafatokban lógott a bőre, nagy fájdalmai lehettek, mert egész éjszaka sírt az anyját szólongatva. Kikut kihívtam, hogy menjünk nézzünk szét egy kicsit a városban.
Ahogy bámultuk Hirosimát, azt mondtam:„Hiába megyünk haza, nem biztos, hogy lesz, hol aludnunk, hiszen ez a város lángokban áll.” „Ma éjjel Hirosima elpusztul, itt se normális, de legalább biztonságosabb”-mondtam és visszamentünk a nénémhez. Ha lett volna víz, én tényleg mentem volna mindenkihez lehűteni a testét, megitatni. Ezért kért tőlünk mindenki vizet. Annyian könyörögtek egy kis innivalóért, miért nem tudtunk rajtuk segíteni, ez engem is megviselt.
【A víz jelentősége és a béke】
Bármibe is kezd az ember, legyen az növénytermesztés vagy állattartás, víz nélkül nem megy. Hozzanak létre olyan mennyiségű kémiai fegyvert, amivel az ellenség bőven megsemmisíthető, annak is az alapja, egy csepp víz csupán. Szerintem nem használjuk és nem tiszteljük úgy a vizet, ahogy az megérdemli, ezért gyúlt haragra. Ha természetesnek vesszük a jelenlétét, és úgy fogyasztjuk, mint az éltető erőt, azzal nincs baj, annál nagyobb viszont, ha atomtámadásra használják vagy kémiai fegyverként sok ezernyi ill. milliónyi embert pusztítanak el vele. Az így elhullott tetemek és mérgező anyagok hova kerülnek? Ami a természetbe kerül, az tovább szennyezi vizeinket.
Szeretném, ha minden csepp vizet becsben tartanának és a kutatók is ebből indulnának ki a munkájuk során. Mert ha ez valóban megtörténne, akkor nem lennének kémiai fegyverek sem. Nem szeretném, ha lebecsülnénk a vizet, minden egyes cseppért kár. Ezért is gondolom, hogy az életben a víz mindenek felett áll.
Fordította:Wakai Karin, Wakai Bernadett
Lektorálta: Wakai Seiji
Koordinálta: ＮＥＴ－ＧＴＡＳ（Network of Translators for the Globalization of the Testimonies of Atomic Bomb Survivors)
|
