A katasztrófa idején 13 éves. Az atombomba robbanás Kavahira városnegyedben érte a becsapódás hipocentrumától mintegy 2,5 kilométerre. Sose fogja elfeledni azt a három napot, amikor az unokatestvérét kellett hazakísérnie és térkép nélkül bolyongtak a hegyekben. Amikor visszaért a városba, a halál bűze járt át mindent, az Urakami templom Mária-szobra is ledőlt, pokoli látvány fogadta. Azért vesz részt a békemozgalomban, mert túlélőként kötelességének érzi, hogy elmondja az utókornak az atombomba szörnyűségeit.
【Élet a bombázás előtt】
13 éves voltam, amikor Nagaszakit atombomba találat érte. A bombázás előtt Nagaszaki egy viszonylag békés város volt, a légitámadások is elkerülték. A katasztrófa előtt körülbelül egy héttel kezdtük hallani a robbanásokat,\Nés néha bombák hulltak a hajógyárra. Ilyenkor megosztottuk egymással félelmeinket és a gyárból a bunkerben kerestünk menedéket. Láttuk a B-29-eseket átrepülni felettünk, de Nagaszakiba nem jöttek. Mi ezt azzal magyaráztuk, hogy biztosan azért nem bántják a várost, mert számos történelmi emléke van. Akkoriban egy leányiskola második évfolyamába jártam. A Dzsunsin nevű leányiskolába jártam, de a második év második felétől már alig volt tanítás. A közelben volt a Mitsubishi Nehézipari Hajógyár, ide mozgósítottak mindannyiunkat munkára.
【1945. augusztus 9.】
Kavahirában laktam, és munkába készülődtem. Reggel óta tartott a légiriadó, amit később feloldottak, és megszünt a vészriasztás is. Feljöttem az óvóhelyről, és bementem a házba, hogy készülődjek. A családomban anyámon kívül volt egy 19 éves nővérem és egy nagyapám. Nálunk tartózkodott éppen akkor az egyik unokatestvérem Nyisiszonogiból. Jóko, aki szintén 13 éves volt, egy megyei leányiskolába járt.
Mivel feloldották a vészhelyzetet, otthon voltunk és készülődtünk. Anyám és a nővérem bevásárolni ment az üzletnegyedbe, ami a központtól még messzebb volt a kikötő felé. Reggel óta csak én, az unokatestvérem és a nagyapám voltunk otthon, \Nés mindenki tette a dolgát.
Mivel elmúlt a veszély, visszatértünk a szokásos napi rutinunkhoz, amikor egyszer csak a pokolban találtuk magunkat. Vakító fény és dörrenés. Még a szememet sem tudtam kinyitni.
Azonnal minden sötétbe borult körülöttem, az irtózatos zajban még a szememet is becsuktam. A testem rándult egyet, ez az érzés örökre belém vésődött. Ezt egyszerűen nem lehet szavakkal kifejezni. Nem is tudom, mennyi idő telhetett el, amikor kinyitottam a szememet, már be voltam szorulva a romok közé. Minden erőmmel azon voltam, hogy átverekedjem magam a törmeléken és kijussak. Amikor visszanéztem, nem is tudom, hogy mondjam, a pusztítás ereje merőben más volt, mint egy átlagos földrengésé. Egyszerűen a ház a feje tetejére állt, nem szűnő remegés fogott el, miközben azon tűnődtem, hogyan élhettem én túl ezt az egészet.
Hirtelen eszembe jutott Jóko: mi lehet vele? A régi vidéki házak elég nagyok voltak, ő a másik oldalról mászott ki. Nagyon megijedtem, és azon gondolkodtam, vajon mi történhetett. Nagyapám is kimászott a törmelékhegy alól. Aztán mindhárman egy fa alá húzódtunk, ahol összekuporogtunk és azon töprengtünk, hogy vajon anyámék biztonságban vannak-e. Anyámék este jöttek haza és hálálkodtak az Istennek, hogy épségben van a család. Lassan a szomszédok is hazatértek, volt aki botra támaszkodva vánszorgott.
【Röplapok Amerikából】
A röplapok lehullása után tudtuk meg, hogy a szörnyűséget atombomba okozta. Ebben az állt, hogy a három napja Hirosimára ledobott bomba egy újfajta robbanószerkezet, az atombomba volt. Akkora volt ennek az ereje, mintha 2000 B-29-es repülő egyszerre bombázta volna a várost. Azt írták ebben még, hogy Nagaszakit is ilyen bombatalálat érte, és minél hamarabb el kell érnünk, hogy a császár kihirdesse a kapitulációt. Olyanok voltunk, mint az idióták, és azt gondoltuk: Nem hagyjuk magunkat átverni! Pedig ez volt az igazság. Ha nem sietünk és nem vetünk véget a háborúnak, akkor az új bombával elpusztítják Japánt. Még mindig megvan ez a röplap, még ha koromfekete is. Ez a legjobb bizonyíték arra, hogy átéltem az atomkatasztrófát.
【Út az unokatestvéremékhez】
Másnap az unokatestvéremmel a romok között kerestünk magunknak némi holmit, légvédelmi csuklyát, felöltöztünk és elindultunk. Azt hiszem, délután lehetett. Az a hír járta, hogy Togicu felől van egy átjáró, ezért kérdezősködve indultunk útnak. Még ha a szabad ég alatt is kell éjszakázni, akkor is haza akartam juttatni Jókot a szüleihez. Mivel nem volt nálunk még térkép se, úgy haladtunk előre, hogy közben kérdezgettük az utat az emberektől. Amikor Togicuba értünk, már éppen alkonyodott. Togicuban volt egy hétvégi ház, ami egy tokiói kereskedelmi vállalat tulajdonában volt. Amikor odaértünk, volt ott egy idős asszony, aki vigyázott a házra. A történtek miatt megsajnált bennünket és megengedte, hogy ott maradjunk éjszakára.
Másnap amikor mondtam a néninek, hogy hazakísérem Jókot, óvatosságra intett és készített nekünk néhány rizsgolyót. Abban az időben hiánycikk volt a rizs, de ő fehér rizsből készített nekünk gombócot, amit savanyított szilvalével ízesített. Nyáron nagy a meleg, ezért keverte össze szilvalével, hogy ne romoljon meg az úton. Hátamra kaptam az elemózsiát, és gyalog útnak indultunk. Annyit énekeltünk, amennyit csak tudtunk, mert imádtunk énekelni.
A második nap, amikor már alig bírtuk a tempót, egy idegen megszólított bennünket: Mi a baj, mi történt? Azt hallotta valahonnan, hogy valami szörnyűség történt Nagaszakiban. Mi is elmeséltük neki, amit átéltünk, mire ő felajánlotta, hogy az éjszakát töltsük nála. Ez a kedves ember is rizsgolyókkal kínált meg bennünket, ami tényleg jól esett. Nagyon féltünk az úton, de Jókot örömmel töltötte el, hogy egyre közelebb kerülünk a házukhoz. Én viszont aggódni kezdtem anyámék miatt. Még háború volt, ezért amikor elindultunk, azt hittem, soha többé nem látom anyámat. Anyám elengedett, mert azt gondolta: "Csak ez a gyermek túlélje!" Hát így gyalogoltunk, amikor 13-án megérkeztünk Jókoékhoz. Ez hagyott bennem a legmélyebb nyomot.
【Út Nagaszakiba a háború vége után】
Augusztus 15-én Jókoéknál voltam, és itt hallottam a császár beszédét. Nem hittem el, hogy vesztettünk. Nagyon sírtam, mert minket úgy neveltek, hogy az utolsó vérig harcolni kell a győzelemért. Sírtam, mert annyi szenvedés után tényleg nem erre számítottunk. 16-án hallottam, hogy egy hajó indul Szaszebóból, ami megkerüli a nyílt tengert. Ekkor döntöttem el, hogy hazamegyek. Sokan voltak azon a gőzhajón. Minden bizonnyal azért mentek Nagaszakiba, hogy megkeressék rokonaikat és ismerőseiket. Három-négy órás lehetett az út, amikor megérkeztem a nagaszaki rakpartra. Innen egyedül indultam a városközpont felé. Egyszerűen semmi nem állt a láthatár útjában. Nem volt más előttem, csak a kiégett pusztaság.
Ez a kép közvetlenül a bombázás után készült. Amikor elindultam hazafelé, egy út volt csupán előttem, ahol egy teremtő fa sem állt. Csontok hevertek mindenütt a földön, amelyeket senki sem keresett már. Ezen a képen jól látható. Ahogy mentem a csonttengerben, néhol ló, néhol tehéntetem hevert a földön. Még izzott a parázs körülöttük. Félig megégett embereket is láttam. A katasztrófa után hat nap múlva értem haza Nagaszakiba, ahol a rengeteg áldozat miatt a romeltakarítás sem haladt. Hullaszag vegyült a levegőben, döglegyek és férgek leptek el mindent, és ezek a szemtelen legyek a hátamon landoltak. Mindezek közepette, hol ide-oda nézelődve, hol lesütött szemmel vánszorogtam a semmi közepén a hat kilométerre fekvő Kavahiráig. Én tényleg megjártam a poklot.
Leszálltam a hajóról, és ameddig eljutottam Kavahiráig, a túlélők nyöszörgését hallottam a megmaradt romok között. Ezt a szörnyűséget kellett néznünk, pedig a katasztrófa után voltunk már egy héttel. Egyszerűen csoda volt, hogy életben maradtam. És gyerekként rettentő sokat szenvedtem. Nagaszaki egy keresztény város volt. Az Urakami templomot is rettenetes kár érte, Szűz Mária szobra is ledőlt. Nem akartam erről beszélni. Úgysem értheti ezt meg senki rajtam kívül. Nem kell ezt hallania senkinek sem, ezért hallgatok róla azóta.
A keserves úton a városközponton túl állt az egykori iskolám. Minden a tűz martaléka lett, a gyárból is csak éppen a csonkok maradtak meg. Az egész utat gyalog tettem meg, este Kavahirába érve találkoztam újra anyámékkal, akiknek rettentően örültem.
【Élet a bombázás után】
Egy hónap telhetett el, amikor behívtak az iskolába. Mivel nem volt iskolaépület, ezért Ómurába kerültünk. Ómurából harmadikos koromban átjelentkeztem Nagaszakiba és utána már a Kasszui Leánygimnáziumba jártam. Szerettem a zenét, ezért zenei pályára készültem, de miután megsérültem, közölték velem, hogy sohasem fogok tudni zongorázni. Én enyhe sérülést szenvedtem. Most is van egy olyan ujjam, amit el szoktam rejteni az emberek elől. Szóval ezt nem lehetett sértetlenül megúszni.
Miután elvégeztem a gimnáziumot, egy évet töltöttem az ABCC-nél. Ez az Atombomba Áldozatainak Amerikai Vizsgálóbizottsága. Egy évig dolgoztam az ABCC-nél, ahol a Japán Egészségügyi és Jóléti Minisztériumhoz tartozó orvosok is megfordultak. Hála a sorsnak olyan tudáshoz jutottam, amivel nem sokan rendelkeztek. El is tudom magyarázni a dolgokat, mert génekkel kapcsolatos kutatásokat is végeztünk. Vittem terhes nőket és másokat kivizsgálásra. Utólag visszagondolva csak a statisztika miatt kellett nekik, gyógyítással nem foglalkoztak. Mégis úgy éreztem, hogy mindent meg kell tennem azért, hogy segítsek nekik.
Ekkor a testvéreim már elhagyták Nagaszakit és tokiói kereskedelmi cégeknél helyezkedtek el. Amikor meglátogattam őket, engem is hívtak a fővárosba dolgozni. Ezután hosszú ideig a Micui kereskedelmi cég titkárságán dolgoztam, és ebből kifolyólag az Országgyűlés titkáraként is tevékenykedtem. Sok mindennel foglalkoztam, de erős késztetés élt bennem, hogy olyat tegyek, ami mindenki számára hasznos.
【Egészségügyi félelmek】
Amikor az ABCC-hez kerültem, sok vizsgálat és számos orvosi vélemény alakította ki bennem azt a gondolatot, hogy soha nem lehet családom és gyermekem. Elszomorított az az érzés, hogy soha nem adhatok életet egy gyermeknek. Később, amikor a Micui céghez kerültem, találkoztam a férjemmel. Barátként néztem rá, ezért fel sem merült bennem a házasság gondolata. Aztán mégis úgy döntöttünk, hogy összeházasodunk. Épp ez időtájt kellett eltávolítani a vesémet, és szabadságra mentem a műtét miatt. Sok más betegségen is átestem. Volt problémám az epémmel, a húgyhólyagommal, és mind az öt szervemmel. Mind a mai napig cukorbeteg vagyok, ami a hasnyálmirigyemre is nagy terhet ró. Egy átlagos embernek nincs ennyi baja, ezért szerintem ez is az atombomba hatása. Azzal mindig is tisztába voltam, hogy ha egyszer rákos leszek, azt nem élem túl, ezért mindig vigyáztam magamra.
A férjem azzal vigasztalt, hogy nem kell feltétlenül gyereket vállalni, hiszen sokan élnek gyermek nélkül is boldog házaséletet. Majd újra és újra megkérte a kezemet. Én pedig végül beadtam a derekam és összeházasodtunk. Azt hittem, soha nem lehet gyermekem, de hat év házasság után egy orvos biztatni kezdett. Rettegtem attól, hogy milyen gyermeknek adok életet. Majd a hatodik évben megérkezett a csoda. Kislány volt, de ahhoz képest, hogy első gyermek nagy testsúllyal, 4000 grammal jött világra. Általában egy 2000 grammos csecsemőre azt szokták mondani, hogy óh, de pici. Nekem viszont egy óriásbabám született. Ezért kellett császárral szülnöm. A lányom is most Zusiban él, 52 éves. Neki köszönhetem, hogy még mindig élek.
【Tanúvallomások】
Most azokért teszek tanúvallomást, akik elszenvedték az atombombát, mert persze vannak olyanok is, akik nem beszélnek. Nekem se könnyű, de már 20 éve ahol csak lehet, beszélek, és hiszem azt, hogy ez egyfajta küldetés. Keresztény templomban is jártam. Ott a hívőkkel együtt imádkoztam. Megkérdeztem tőlük. Miért dobták le az atombombát Nagaszakira, ahol annyi tisztelettudó keresztény élt? Azt válaszolták erre, hogy az Isten ártatlan. Az ember készítette az atombombát, hogy minél több embertársával végezzen a háborúban. Nagyon csalódott voltam.
Az, hogy én ma itt lehetek, és túléltem ezt a katasztrófát, ez azt jelenti, hogy tennem kell valamit. Én csak keresztény iskolába jártam. Nem vagyok keresztény, de lélekben mindig annak vallottam magam. Azok a nagaszakiak, akik keresztények, nem tiltakoztak. Tíz évig csendben voltak. Az igazhitű keresztények Krisztus önfeláldozó lelkét hordozzák magukban. Ezért amikor az amerikaiak leigázták Japánt, akkor sem szóltak egy szót sem, csak tűrtek.
Sokan égtek meg és a keloidos hegek miatt rájuk sem lehetett ismerni. Engem nem ért a gyilkos fénysugár, ezért a bőröm ép maradt, de a belső szerveim szörnyű állapotban vannak. Mégis megmentettek. Ezért nem hallgathatok. Ide is le van írva, de én tudom, hogy nekem küldetésem van. Azért járok általános iskolákba, középiskolákba és buddhista iskolákba is, hogy megosszam élményeimet a jövő generációjával. Én úgy mondom el az én történetemet, ahogy volt, nem gondolkodom semmin, csak hagyom, hogy feltörjenek az emlékezetemből. Az általános iskolások félni szoktak attól, hogy milyen rémisztő történeteket fognak hallani, de ez táplálja a békemozgalmat az iskolában. Rajtam is van felhívó szalag, amikor a békéért menetelünk. Sántítva ugyan, de a nemes célért én is elindulok. Az általános iskolásoktól sok levelet kaptam már, amiben elmondták véleményüket a hallottakról. Ezek nagyon sok erőt adnak nekem.
Azt szokták nekem írni: biztos nehéz lehetett neked, de nagyszerű, hogy el tudtad nekünk mindezt mesélni. Azt szoktam mondani: Nektek kell továbbadni a jövőnek! Mindig arra kérem a gyerekeket: Tudom, hogy hallgatni nehéz. Beszélni és hallgatni is nehéz ezeket, de meg kell hallgatnotok. Emlékezzetek erre, és adjátok tovább a jövőnek. Csak úgy fordulok hozzájuk, mintha az unokáimhoz beszélnék. Nem vagyok a történetek nagymestere, de mivel ez az én történetem, csak én tudom elmesélni. Mindössze csak ennyiről van szó.
Készítette: TSS Productions
Fordította: Wakai Bernadett, Wakai Karin
Felügyelte: Wakai Seiji
Fordítási koordináció: NET-GTAS (Network of Translators for the Globalization of the Testimonies of Atomic Bomb Survivors) |
