Jamagucsi Josiko, a bombatámadáskor 13 éves. A robbanás epicentrumától 1,3 km-re, Kamijanagi városrészben éri az atomtámadás. Édesanyjával együtt kihúzza apját a romok alól, majd a folyóhoz menekül. Egy tornádó söpört végig a folyó felett, ami gyufaszál- és papírszerű anyagot szórt szerteszét. Jobban szemügyre véve égő oszlopok és tatami szőnyegek hulltak a magasból. A radioaktív sugárzás rettentő veszélyes. Japán hiába tapasztalta meg az atombomba szörnyűségeit, nem tudja megfelelően kamatoztatni azt - mondja.
A bombázás idején
Apám munkája miatt sokáig tartózkodtunk Ószakában, majd két évig Hikariban éltünk Jamagucsi prefektúrában. Azután irányították Hirosimába, és 1945. újév napján mi is odaköltöztünk. Nobori városrészben állt egy nagy kiadó ház, aminek tágas földpadlója volt, akárcsak egy miszokereskedésnek. A rádióállomás közvetlenül előttünk állt, és én rettentő boldog voltam, mert még soha nem éltem ilyen nagy házban. Mivel a rádióállomás a repülőgépek támadási célpontja volt, tartva a veszélytől és félelmünkben egy idő után átköltöztünk Kamijanagi városrészbe, ami egy kicsit távolabb volt. Itt éltük át a 6-i katasztrófát.
Augusztus 6.
Amikor Kamijanagiba költöztünk, biztonsági okokra hivatkozva evakuálták az időseket Aki járás Kaitaicsi városrész irányába. Augusztus 6-án szünet volt az iskolában és épp ebédet készítettem, mert meg akartam látogatni a kitelepítetteket. Apám munkába készült, hosszú alsónadrágban és ingben volt, amikor az atombomba földet ért. Hallottam, hogy valaki odakint elkiáltja magát: ott egy ejtőernyő! Erre az öcsém felmászott az erkélyre, ahol a ruhák száradtak. Én a konyhában felálltam, hogy kinézzek, és akkor történt a villanás. Épp arra gondoltam: "Jaj, a kertünkben leesett egy égő bomba", amikor felkapott a légnyomás és onnantól kezdve már nem emlékszem semmire. Később mondták mások, hogy volt egy csattanás is, de én azt nem hallottam.
Amikor magamhoz tértem, koromsötét volt körülöttem, sok minden lezuhant a földre, és csak nagy nehezen tudtam kimászni alóluk. Foggal-körömmel próbáltam kiszabadulni a törmelék alól. Mivel már nyár volt, a papírajtók és papírablakok a folyosón álltak. Ezekre estem és ahogy izegtem-mozogtam, beszakadt alattam a papír és kiszabadultam. Ahogy kijutottam, felálltam és körbenéztem, hiába nyújtottam ki a kezemet, semmi sem volt elérhető távolságban. Semmit sem láttam, és azt hittem, hogy a tető egyszerűen leszakadt, és én az alatt vagyok. A nagy csend is ezt támasztotta alá. Anya után kiáltottam, de senki sem válaszolt. Kíváncsi voltam, mi folyik itt. Egy idő után elkezdett világosodni. Később tudatosult bennem, hogy mégiscsak a por vagy valami más miatt volt sötét, de ezt akkor még nem is sejtettem.
Amikor már jobban láttam, észrevettem anyámat a kertben. Úgy nézett ki, mint egy sárgolyó, a szeme és az orra se látszott ki. Az öcsém volt az első, aki felmászott az erkélyre, így ő volt az utolsó, aki leesett, ezért tudtunk találkozni. A húgom sírt. Aznap nem volt jól, ezért egy 10 ㎡-es nagyságú szúnyogháló alá fektették. Az egész fekhelye össze volt préselődve, magam előtt láttam az arcát, de nem tudtam széttépni a szúnyoghálót, egyszerűen képtelen voltam rajta segíteni. Úgy nézett ki, mint egy hálóba akadt hal, mindhárman megfeszített erővel próbáltuk a szúnyoghálót elmozdítani, míg végül kihúztuk a húgomat.
Nem tudom, mennyi idő telt el, de mintha senki sem lett volna a közelben. A hangokból ítélve néhányan voltak kint, akikre rájuk bízhattam az öcsémet és a húgomat mondván nekik, hogy menjetek velük. Mivel apám még nem került elő, és meg kellett találnunk őt, a testvéreimet megkértem, hogy menjenek előre. Ezután kezdtem hívogatni apámat, mikor egyszer csak valahol a lábam alól egy hangra lettem figyelmes. Amikor a rajta lévő papírajtót és papírablakot elmozdítottam, akkor láttam, hogy a nyakától lefelé be van szorulva. Hogy ki tudjam szabadítani, egyesével leszedtem róla a cserepeket, és végül sikerült elérnem a hónalját. Amikor fel akartam húzni, apám keserves jajgatásba kezdett. Akkor vettem észre, hogy a detonáció a beépített szekrénybe repítette, és az összes szög a hátába fúródott. Csak később szembesültem azzal, hogy amiért erősen felhúztam, minden szögnél öt centire felszakadt a bőre. Amikor apámnak sikerült kijutnia, a tűz már a mögöttünk lévő házba is átcsapott, és egészen a közelünben égett.
Menekülés a folyóhoz
A szüleimmel lementem a folyóhoz, hárman lassan értünk a partra, ahol gyülekezni kezdtek az emberek. Addig még nem találkoztam nagyon megviselt kinézetű túlélőkkel. Ettől kezdve egyáltalán nem érzékeltem az időt. A tűz fokozatosan terjedt, és akkor lett szerencsére épp apály. Az ott lévő tömeg a fövényen egészen a partig tudott húzódni. Arra emlékszem, hogy ezután láttam olyan embereket a földön feküdni, akik súlyos égési sérüléseket szenvedtek és nádszőnyeggel voltak letakarva. Félelmetes volt, ezért óvatosan kínáltam meg őket vízzel, anélkül, hogy az arcukba néztem volna. Akkoriban azt mondogatták, hogy aki vizet iszik, az meghal, de én ezt nem tudtam. Többször vittem folyóvizet azoknak, akik vizet kértek.
Arra is emlékszem, hogy a folyó nem borult lángba, de körülötte égett a tűz, és csak ott a légnyomás is alacsony volt. Talán ezért egy tornádószerű jelenség tűnt fel a folyó mentén, ami olyan volt, mint egy forgó tűz. A távolból mintha gyufaszálak és papírdarabok emelkedtek volna felfelé. De amikor leestek, a gyufaszálakból gerendák, a papírdarabokból bádogtetők vagy tatami szőnyegek rajzolódtak ki. Ezek a hulló tárgyak még égtek, amikor földet értek. Oda estek, ahol mindenki volt, majd odaragadtak valamihez. Az egyenesen felsorakozott folyami hajók egyszerre sodródtak szanaszét. Ez ijesztő volt.
Kistestvérek után a Keleti-gyakorlótérre
Hajnalban anyám a kistestvéreim keresésére indult. Mivel még nagyon kicsik voltak, úgy gondolta, nem juthattak messzire. Egy darabig fel-felfordítva nézegettük a holttesteket, de a megszenesedett tetemekkel nem tudtunk mit kezdeni. A húgom olyan kicsi, ő ennyi idő alatt, már hamuvá válhatott - mondogattuk és a Keleti gyakorlótér felé vettük az irányt. Abban az időben, ha bármi rendkívüli történt, oda kellett mennünk, mert ott bőven volt hely.
Mire mi hárman átértünk a hídon, egyre több emberre lettem figyelmes, és mit mondhatnék? A kezük is meg volt égve. Én azt nem láttam, hogy lógott a bőrük, de a körülöttem lévők, mint a szellemek, lehorgasztott fejjel lassan-lassan vonszoltál magukat. A gyakorlótér felé menet arra gondoltam, miként nézhetnek ki a szellemek, és ott szembesültem azzal, hogy ez az emberekkel is megeshet. Ekkor a szomszédok, akikkel együtt mentem, a másik oldalról odaszóltak nekem: "Itt vannak a testvéreid". Az öcsémnek enyhe égési sérülés volt a jobb karján, és a szomszédok éppen a haját rakták rendbe. Volt kaméliaolajuk, bekenték vele, és egy darab papírral fedték le. Egy szép tiszta nadrágot viselt. A húgom is kapott egy csinos ruhát, ő nem sérült meg sehol, és amikor épségben kijött a túloldalon, így fogadta anyám: "Hála az égnek!" Anyám nagyon boldog volt, mert azt hitte, hogy a testvéreim már nem élnek. Itt mind az öten együtt lehettünk. Számomra itt ért véget az atombombázás.
A radioaktív sugárzás hatása
A háborúnak már vége volt, ezért nem kellett viselnünk a légvédelmi csuklyát. Amikor elkezdtek iskolába járni azok, akiket nem ért közvetlenül a katasztrófa, arra hivatkozva vették fel újra a légvédelmi csuklyát, hogy hullik a hajuk. Néhányan közülük azért nem jöttek iskolába, mert belázasodtak vagy vérzett az ínyük, de ők végül meghaltak. Ha azok is meghalnak, akiket nem ért közvetlenül a sugárzás, akkor én se számíthatok jobb jövőre, hiszen 2 napig voltam a helyszínen. Ezután nagyon is tudatára ébredtem az atombomba és a sugárzás borzalmainak, és így kezdődött a háború utáni időszakom.
Az emberek nem sokat beszélnek arról, hogy mi történt a légitámadások befejezése után. Nem hiszem, hogy nagy különbség lett volna a tokiói és az oszakai légitámadások között. A radioaktív sugárzás egy olyan trauma volt számomra, ami után tudatosult bennem igazán a háború jelentése.
A családomon külsőleg nem látszott, hogy Hibakusák vagyunk. Anyám viszont mindig rosszul volt, és bármelyik orvoshoz ment is, nem voltak hajlandók megmondani neki, hogy ez az atombomba műve. Végül körülbelül 20 évig betegeskedett, majd saját kezével vetett véget az életének. Egyszerre vette be a gyógyszereit, emiatt halt meg. Nagyon sajnálom őt. Az újságokban olyan cikkek jelentek meg, hogy a sugárszennyezett férfiak fizikailag gyengék, ezért nem kapnak munkát. A nők ne menjenek férjhez és ne vállaljanak gyereket. Ettől kezdve az emberek fokozatosan elszigetelődtek, és nem vállalták fel többé Hibakusa mibenlétüket.
Házasság
35 éves koromig sokat aggódtam azon, hogy valami egészségügyi problémám lesz. A 35 év betöltése után sem éreztem viszont magam betegnek. Elkezdtem azon gondolkodni, hogy ha élek mondjuk 80 vagy 90 évig, egyedül talán nehéz lesz boldogulni. Ekkor jöttem rá, ha 70 évig élnék is, az életem fele már letelt, ezért megismerkedtem egy férfivel és férjhez mentem. Nem titkoltam el, hogy az atomrobbanás túlélője vagyok, úgy kérték meg a kezem, hogy mindent tudtak rólam. Gyermekünk is született, de sokat aggódtunk miatta.
Szorongás a holnap miatt
Most ha belegondolok, én sohasem akartam egyedül semmit se csinálni. Ha valaki kért tőlem valamit, azt természetesen megtettem. Ha egyszer felkérnek valamire, azt képtelen vagyok félbehagyni, ezért van olyan tevékenység, amit már öt-tíz éve folytatok. Szerintem ez az oka annak, hogy mindig olyan sokféle dologgal foglalkozom. Ez alól tényleg csak az újévi üdvözlőlapok képeznek kivételt. Furcsa erről beszélni, de novemberben kerülnek ki a polcokra az újévi lapok. Decemberben pedig mindenki arról beszél, hogy minél hamarabb fel kell adni. Én viszont soha nem éreztem eddig, hogy még lenne egy hónapom hátra. Így jutottam ahhoz az okfejtéshez, hogy azért küldök újévi üdvözletet, mert ezzel elmondhatom, az idén is jól vagyok. Soha nem írok újévi üdvözlőlapot január 1-je előtt. Ezt a szokást még mindig tartom. Minden évben elhatározom, hogy az idén még az óévben megírom és elküldöm a lapokat, de az év végi hajtás miatt, ez sose sikerül. Szóval az év első napján írom meg a kártyákat, ez az én első munkám az új évben, egyfajta lázadás a külvilággal szemben.
Még ha nem is voltak közvetlen túlélői a bombázásnak, láttam, hogyan haltak meg az emberek, ezért egyszerűen nem tudtam hinni a holnapban. Ezért tartottam azt a munkát életcélnak, amit éppen akkoriban kaptam. Azt hiszem, egész életemben tisztességes voltam. Egy kicsit viszont elfáradtam, mert soha nem hittem a holnapban.
A sugárszennyezés tanulságai
A háború kimenetelén már nem tudunk változtatni, de Japán sem tesz meg mindent, hogy felszámolja a még nyitott kérdéseket. Vegyük csak a környezetszennyezéssel kapcsolatos betegségeket, vagy a sok egyéb mást problémát, ami egyáltalán nem hagy nyugodni. Amikor a Hibakusa találkozót tartjuk, ott szembesülök azzal, hogy elég sok olyan ember van, aki soha nem beszél az atombombáról, nem köt házasságot, mert nem akarja, hogy kiderüljön hirosimai származása és áldozati mivolta. Sokan halnak meg magányosan, rokonoktól kérve segítséget a saját temetésükhöz, miközben éjjel-nappal erre gyűjtenek. Amikor ezt látom, elszorul a szívem, és arra szoktam gondolni, milyen szerencsés ember vagyok, mert nekem viszonylag boldog életem volt.
Az atombombát tíz évig titokban tartották, nem igaz? Csak később került nyilvánosságra, hogy akiket méhen belül ért a sugárzás, azokat cukorkával csalták be az ABCC kórházba, ahol nem folyt kezelés, csak mintavétel. Mindenről tudtunk, de mégsem tettünk ellene semmit. Tudom jól, hogy én egyedül nem sok mindenre vagyok képes. Ezért nagyon sajnálom a fukusimaiakat. Mert ha jön egy fukusimai rendszámú autó, az emberek azt mondják rájuk: "Jaj, ezek fertőznek!" Hiába szenvedtek a hirosimaiak annyit, a nép semmit nem tanult belőle. Mindig is azt mondtam, hogy kísérleti nyulak vagyunk, de nevetséges, hogy még kísérleti nyulakként sem vagyunk hasznosak.
Számos atomerőmű épült azóta. A nukleáris üzemanyagot viszont lepukkant teherautókkal szállították sebességkorlátozás nélkül. Tudtuk, hogy ez nagyon kockázatos, mert ha baleset történik, mindenki veszélybe kerül. Ezért elmentünk a Tomei autópálya Kawasaki buszmegállójába, ahol transzparenseket készítettünk: Figyelemmel kísérjük a nukleáris üzemanyagszállítást! Nem szükséges hangsúlyozni, hogy ezeknek semmi eredménye nem volt. Annak viszont örülök, hogy mostanában hetente van egy-egy tiltakozó akció az atomerőművek ellen. Nekem már nincs energiám ezeken részt venni, de szeretném, ha legalább ez így maradna.
Fordította: Wakai Bernadett, Wakai Karin
Felügyelte: Wakai Seiji
Fordítási koordináció: NET-GTAS (Network of Translators for the Globalization of the Testimonies of Atomic Bomb Survivors)
|
