INOUE Szózaemon a katasztrófa idején 20 éves A Niigata megyei Szado-szigetén végezte el a középiskolát, majd a Kumamotoi Régi Rendszerű 5. számú Gimnáziumban kezdett tanulni. 1945. júliusában légitámadás érte Kumamotot, ezután hazatért Szadoba, miközben arra gondolt, talán ez lesz az utolsó útja. Akkor érkezik az atomkatasztrófával sújtott Hirosimába, amikor iskolai utasításra Kumamotóba kellett visszatérnie.
Augusztus 8-án hajnalban megállt a vonat a Kaitaicsi állomáson, leszállították a szerelvényről és onnan gyalog indult előre a sínek mentén. Pitymalott, mikor Hirosima állomásra ért, ahol egy lepusztult város képe fogadta. Emlékei alapján szúrós halszag járt át mindent. Mivel csak átment a katasztrófa sújtotta városon, kételkedik abban, hogy ő maga HIBAKUSA lenne. A nukleáris fegyverek problémája, amely lassan már történelemmé formálódott, még mindig itt él közöttünk.
Élet a katasztrófa előtt
A militarizmus időszakát éltük, amikor az ország minden ürügyet kihasznált, hogy a háború felé kanyarodjunk. Én viszont sohasem értettem ennek az okát. Amikor bekerültem a középiskolába, többek között kötelező tantárgy volt a katonai kiképzés is, amiben egyáltalán nem jeleskedtem. Szado-szigeten éltem és úgy láttam, hogy végzettség szempontjából egy vidéki középiskola nem lesz elég nekem. Ezért a középiskola elvégzése után Tokióba mentem, ahol egy évig tanultam, majd ezt követően felvettek a Kumamotói Régi Rendszerű 5. számú Gimnáziumba Az volt a vágyam, hogy együtt tanulhassak a kjúsúi fiúkkal.
1944-ben kezdtem az iskolát, tehát a háború már a vége felé járt, én mégis el mertem menni Kumamotóba. Az iskola megfelelt az elvárásaimnak, mert színvonalas volt, megkövetelték a fegyelmet is, de puritán volt, és semmiképpen sem nevezhető katonai légkörnek. Az ilyen régi rendszerű gimnáziumi élet tényleg csak a tanulásról szólt, de 3 évig szabadok voltunk, mentesek minden kötöttségtől. Amikor másodikos lettem, 1945-től munkaszolgálatra hívtak bennünket. Erre azért volt szükség, mert munkaerőhiány lépett fel, amikor a hadiüzem munkásait és alkalmazottait besorozták, majd kivezényelték a harctérre. Amikor megkaptuk a behívót, bent maradtunk az iskolába, a hadianyaggyár egyik részlege pedig beköltözött a tornatermünkbe. Itt gyártottuk a Hirjú nehézbombázó vadászgépet. Nem az egészet, hanem a törzs egy részét. Ilyesmivel foglalkoztunk.
1945. július 1-jén B-29-esek szőnyegbombázni kezdték a várost, hatalmas pusztítást okozva ezzel Kumamotóban. Az iskolánk azonban a város külterületén volt, ezért a július 1-jei légitámadás során egyetlen egy találat sem érte, a kampuszunk is épségben maradt. A Hirjú vadászrepülőgép alkatrész-beszállítóját azonban lebombázták, így nem érkeztek alkatrészek, és a gyártás is leállt. Úgy döntöttem, hogy visszatérek Szado-szigetre, amíg lehet. A jegyvásárlás sem volt egyszerű. Ennek ellenére felszálltam az éjszakai vonatra, és hazáig állva utaztam.
Egy ideig nyugodtan teltek napjaink, de augusztus 5-én értesítést kaptunk az iskolából. Azt hiszem, távirat volt, amiben az állt, hogy lassan térjünk vissza az iskolába. Augusztus 5-én azzal a gondolattal indultam el Szadóból, hogy talán soha nem térek vissza. Aztán beugrottam az egyetlen nővéremhez, aki tanár volt egy lánygimnáziumban Tokaichi városban, Niigata megyében.
Augusztus 8. Érkezés Hirosimába
Augusztus 6-án már ledobták Hirosimára az atombombát, de erről semmit sem tudtam. Bár ez némileg ma is így van, akkoriban a kormány nem tájékoztatta a közvéleményt a kényes ügyekről. Mit sem sejtve augusztus 7-én indultam el a nővéreméktől, majd augusztus 8-án hajnali 2 óra körül érkeztem a Kaitaicsi pályaudvarra. Ott közölték velünk, hogy a vonat nem tud továbbmenni, ezért szálljunk le és menjünk a sínek mentén gyalog. Egyedül és némán sétáltam én is az éjszakában. Magas talpú fapapucs volt rajtam, és mivel az éjszaka kellős közepén nem tudtam benne gyalogolni, mezítlábra vetkőztem. Hajnali 2-től 5-ig, körülbelül három órán át lábbeli nélkül meneteltem, mert nem tudtam olyan gyorsan szedni a lábam. Aztán fél hat körül lehetett, amikor valaki megszólalt: "Ez itt a Hirosimai pályaudvar". Körülnéztem, de nem volt ott semmi. Ha ez tényleg egy állomás, akkor legalább egy állomásépületnek kell lennie. Amennyire emlékszem, még az sem volt. Talán egy kis épületmaradvány állhatott ott. Meglepő volt, hogy a leégett Hirosimában nem volt olajszag, amit a gyújtóbomba szokott előidézni. Nem találtam rá magyarázatot. Inkább poshadt halszag volt mindenütt, mint olajszag. Ez volt az első benyomásom.
Természetesen épületeknek nyoma sem volt. Minden elpusztult és tiszta rom volt, ameddig csak a szem ellátott. Tiszta sebes lett a lábam, ezért úgy döntöttem, hogy inkább megpihenek és majd utána indulok tovább. Leterítettem a köpenyemet, és ráültem törökülésben. Arra azonban nem emlékszem, hogy hova tünhetett az a sok utas a vonatról. Fokozatosan megvirradt, és jobban láttam magam körül. Akkor indultam el, amikor már világos volt. A villamosok útvonala egyenesen az állomásról indult, és úgy mint most, az egyik vonal a centrumba, a másik balra tartott. A folyón áthaladva kétfelé ágazott. Én balra tartottam. A jobb oldali út, ami a központ felé ment, nehezen volt járható.
A város olyannak a tűnt a szememben, mintha halvány tintával lefestették volna. Mindenütt betondarabok, a házak kerítései összerogyva, hihetetlen volt a felfordulás. Volt egy Sóva-machi nevű helység, a faszerkezetű Curumi-híd után, amin biztosan átmentem, és ami a Mijuki hídtól feljebb volt. Arra biztosan emlékszem, hogy felmásztam egy kicsit magasabban fekvő helyre. Ahonnan láthattam az épületek romjait, egy rádióállomást és egy bankot. Csak a betonváz maradt meg, az ablakok és a bútorzat szénné égett, a belső tér pedig kongott az ürességtől. Az ablakkeretek nem úgy néztek ki, mintha csak egyszerűen megégtek volna. Valamilyen erős nyomás hatására az épületben lévő kisebb, éghetetlen tárgyak a helyiség egyik vagy a másik szögletébe tornyosultak fel. Ez egyszerűen ép ésszel felfoghatatlan volt.
Rátámaszkodtam a törmelékre, és átléptem valamin, amikor az egyik lábamat letettem, a talpam alatt valami nyálkás dolgot éreztem. Egy ember volt, akinek hiányzott az alsó végtagja. Ráléptem a belső szerveire és sokkot kaptam. Ez egyszer történt meg velem. Mély együttérzéssel pár lépéssel odébb álltam. Szinte azonnal elsötétült körülöttem minden, semmit sem láttam. Ezek legyek! Amikor ráléptem valakire, a legyek szétszéledtek. Ezt az érzést még most sem tudom elfelejteni.
A Városháza környékét elhagyva nem messze állt egy vonat. Acélból készült és két nappal a bombázás után a szerelvény váza még mindig ott volt, de a fémszerkezet vörösre színeződött. Belenéztem a vonatba, amiben inkább a vörös rozsda dominált, nem a koromfekete. Az egyik oldalon egy felismerhetetlenségig összezsugorodott holttest feküdt. És furcsa módon rengeteg ember volt a vonat forgóalváza és a sínek között. Természetesen halottak voltak. Valószínűleg a tűz elől menekülhettek oda. Nem bírták a hőséget és bemásztak, de ott halálra égtek. Erről lehetett itt szó.
A Koi állomás felé.
Nem tudom, hány hídon keltem át, de ahogy gyalogoltam, mindig belebotlottam egy-egy folyóba, amin nem tudtam átkelni, Ezért ide-oda bolyongtam, hogy átjussak a túlpartra. Lassan dél felé járt az idő. Az árapály miatt a folyóáramlat megfordult, és a holttesteket felfelé sodorta a víz. (Nem ismertem Hirosima domborzatát.) Arra gondoltam: "Hoppá, nem ez lenne a folyásirány? Lehet, hogy tévedtem?" Majd többször visszafordultam. Végül majdnem 15 órába telt átjutni Hirosima városán.
Ezután megérkeztünk Koi állomásra, de akkor még nem tudtam, hol vagyok. Később hallottam az emberektől. Nem voltak különálló épületek, csak egy tér, és közvetlenül mellette egy hegy állt. A hegyeken a Hirosima felé néző fák levelei szinte teljesen leégtek. A fa alatt emberek feküdtek. Azon tűnődtem, vajon fáradtak-e és azért fekszenek, de nem, Hibakusák voltak. Volt, aki bódultan állt. Normális esetben ilyenkor az ember mesélni kezdi, hogy mi történt. Megkérdezi, hogy és a ti városotokban mi volt? De ilyesmi nem történt, mindenki némán hallgatott. Csak álltak ott, minden erejüket összeszedve.
Délután 5 óra körül lehetett. Hirosimában még világos volt. Egy gőzvonat tolatott be az állomásra. Mindenki sorban, csendben felszállt, közöttük a Hibakusák is. Közvetlenül mellettem állt egy nő egy csecsemővel a hátán. Az arca földszínű volt, a vállaitól a karjáig pedig fel volt szakadva a bőre. Kilátszott a vörös húsa. Szétrepedt karjából sárga genny folyt szerteszét. Mivel testközelből láttam ezt a nőt, átéltem a helyzetét, ezért már nem éreztem semmit. Megkérdeztem tőle: Elvesztette a babáját? Erre ő igennel válaszolt. Nincs más választásom, hazamegyek vidékre - mondta nekem. Ilyen állapotok között éltünk. Normális esetben, ha ilyen fájdalmat érez az ember, ordítani kezd, ugye? A legkisebb érintésre is felugrik fájdalmában. Itt viszont megszűnnek az érzések. Ezt az állapotot talán semmi mással (bombával) nem lehet előidézni. Szerintem, ha egyszer váratlanul nukleáris fegyvert használnának, ilyen állapotban találnánk magunkat.
Visszatérés Kumamotóba
Ivakuniban átszálltam, majd Simonoszeki után Modzsiba mentem. A vonatot megállították Modzsinál, ahol katonai rendőrök felügyeltek és bevittek az állomás épületébe. Megkérdezték, honnan jöttem, én pedig elmondtam nekik, hogy a kumamotói iskolámba igyekszem. Aztán vallatni kezdtek, hogy számoljak be a hirosimai helyzetről. Ezért elmondtam nekik, amire emlékeztem. Végül is két nappal a robbanás után voltunk. Az újságok biztosan hozták a hírt, hogy egy különleges bombát dobtak le. Mivel a károkat a hadsereg jelentette be, ezért a modzsi katonai rendőrség még nem sokat tudott róla. A hatóság mindenre kíváncsi volt.
9-én hajnali 2 vagy 3 óra körül lehetett, amikor ez történt a Modzsi állomáson. Ezután Hakatába mentem, és délelőtt 11 körül érkeztem Kamikumamotóba. Épp az utcán jártam, és mivel Kumamoto felől érkeztem, tehát a bal oldalról - Kurume és Nagaszaki irányából iszonyatos búgó hang hallatszott. Végül is csak később jöttem rá, hogy ez annak a robbanásnak a zaja volt, ami Nagaszaki tragédiáját okozta.
Csak később mondták el nekem, hogy visszatérve a szállásomra, szanaszét hagytam a csomagjaimat és pillanatok alatt elaludtam. Nem beszéltem Hirosimáról. Csak a szállótársaimnak mondtam el. Egy hét múlva talán? A bizottság vizsgálatainak eredményeit végül nyilvánosságra hozták, így tudtuk meg, hogy atombomba volt. Aztán sok minden terjedt Hirosimáról, nem nő ott többé se fű se fa, még ha meg is házasodnak az ottaniak, akkor sem lehet gyerekük és egyebek. Egy napig tartózkodtam Hirosimában, reggeltől estig jártam az utcákat, és azon tűnődtem, vajon milyen hatással lesz ez rám. Magamban gondoltam erre, de nem nagyon beszéltem róla senkinek a környezetemben.
A háború végén
Őszintén örültem a háború végének. Mindenki megérdemli a sorsát. Mindenki így gondolta ezt körülöttem. 15 éve tart már ez a fejetlenség. Ráadásul szégyen, amit Hirosimával és Nagaszakival tettek. Végre el lehet kezdeni tanulni, csak ennyi volt a vágyam.
Augusztus 15-én összegyűltünk az előadóteremben, és meghallgattuk a császár rádióbeszédét. Rezzenéstelen arccal hallgattuk végig a beszédet és csendben hagytuk magunk mögött a termet. Az egyik professzor azt mondta nekünk: "Uraim, angol kurzust szervezünk, ha van hozzá kedvük, vegyenek rajta részt". Attól a pillanattól kezdve. A diákok csőstül megszállták a 30 fős tantermet, hogy meghallgassák az előadásokat. Végtelen boldog voltam akkoriban, csodálatos érzés volt. Én is mindig nagyon keményen megdolgoztam azért, hogy kitűnjek a többiek között.
A sugárzás hatásai
25 évesen nősültem. Az első gyermekemet fogantatás után körülbelül három hónappal vesztettük el. Az 1952-ben tíz hónap és tíz napra világra jött gyermekem halva született. Ezek után kezdtem azt gondolni, hogy mégis csak van valami hatása rám Hirosimának. 55 éves koromban átestem egy szívinfarktuson. A biztos halálból jöttem vissza. Ezek történtek velem eddig. Utólag mindig úgy gondoltam, hogy ennek valami köze lehet a radioaktív sugárzáshoz.
66 éves koromban kaptam Hibakusha igazolványt. Igaz, hogy átmentem Hirosimán de soha nem jutott eszembe, hogy csak ezért valaha egészségügyi igazolványt fogok kapni. Volt egy öregdiák újság, ahova mindenkinek kellett egy 200 írásjegy terjedelmű élménybeszámolót írni a gimnáziumi évekről. Én Hirosimáról írtam. Az egyik osztálytársam, amikor felolvastam a beszámolómat, azt mondta nekem: Micsoda? Ez veled megtörtént? Igényelj minél előbb Hibakusa igazolványt!" Ezért elmentem a Tokiói Megyei Hivatalba, és miután elmagyaráztam, miért jöttem, be akartam adni az igénylést. Abban az időben két tanú kellett ahhoz, hogy valaki Hibakusha egészségügyi igazolványt szerezzen. Nekem az nem volt, mivel csak egyedül utaztam. Az ügyintéző figyelmesen végighallgatott, elmondtam azt is neki, hogy a barátom tanácsára jöttem szerencsét próbálni. Erre megkért: "Inoue úr, írja le kérem minél részletesebben, mit élt át Hirosimában, és küldje el nekünk." Nem sikerült jól a részletezés, de beadtam. Majd szinte azonnal a következő nap dátumával megkaptam a Hibakusha egészségügyi igazolványt.
Megkaptam a kiskönyvemet, de őszintén szólva még mindig kétségeim vannak afelől, hogy valóban Hibakusának számítok-e. Abban biztos vagyok, hogy valamennyi sugárzás ért, de meglepő számomra, hogy valóban áldozatnak minősülök.
Küzdelem az atomfegyverek beszüntetéséért
Végül is, amikor eljön a nyár, óhatatlanul eszembe jut Hirosima. Ezért érzem évről-évre erősebben, hogy még mindig tenni kell valamit. El kell mondani az embereknek, milyen tragédiát élt át Hirosima. Persze ugyanez igaz Nagaszakira is. A nukleáris fegyverről tudni kell, ha egy nap valaki megnyomja a gombot, mindennek vége. Nagyon erősen hiszek abban, hogy ilyesmi nem fog megtörténni a jövőben. Minden adandó alkalommal írok a tapasztalataimról, és ha felkérnek rá, szívesen beszélek is azokról.
Elég egy apró hiba, mert most már az atombombánál sokkal pusztítóbb fegyver is létezik, amit ha egyszer tényleg kipróbálnak, mindennek vége. Még ha a politikusok és mások különböző okokra hivatkozva tagadják is a nukleáris problémát, az atomelrettentésen kívül nem találnak más megoldást. Mégis hogyan lehet ezen változtatni? Úgy gondolom, mindannyiunk számára fontos, hogy kiépítsük a saját alulról jövő mozgalmunkat, hogy olyan erővé válhassunk, amivel számolni kell. Szerintem nincs más lehetőség, mint ezt kiterjeszteni az egész világra. Azt akarom, hogy Japán ne csak belföldön, hanem a nagyvilág előtt képes legyen azt mondani: fel kell számolni a nukleáris fegyvereket. Hiszen Japán átélt egy atomkatasztrófát! Furcsa, hogy az atombomba szörnyűségeit megélt Japán nem ratifikálta a nukleáris fegyverek leszereléséről szóló egyezményt.
73 év telt el az atombombázás óta, a történelem könyvek része lett, de én még mindig nem érzem ezt történelemnek. Mert ez maga a valóság. Vannak viszont manapság olyan fiatalok, akik ezt komolyan veszik, de a többségre ez nem jellemző. A valódi megbékélés, csak akkor fog eljönni, ha megértjük, mi tartja fenn ezt a jelenlegi állapotot, és mi áll mögötte. Én személy szerint nagyon aggódom, hogy soha nem érjük el az igazi békét.
Fordította: Wakai Bernadett, Wakai Karin.
A fordítás felügyelete: Wakai Seiji
A fordítást a NET-GTAS koordinálja (Network of Translators for the Globalization of the Testimonies of Atomic Bomb Survivors)
|
