A következőkben Mr. Yoshitomi, általános iskolás diákoknak tartott előadásának átiratát adjuk közre.
 
 
Tizenhat évesen éltem át az atomtámadást, manapság a diákok ebben a korban kezdik el a középiskolát. Jómagam az Imari Kereskedelmi Iskola negyedéves diákja voltam. A II. világháború alatt létrehozott nemzeti munkaerő-alakulat keretében Nagasakiba küldtek, hogy a Mitsubishi Ohashiban működő fegyvergyárában dolgozzam (amely mindössze 1 km-re feküdt az atomrobbanás hipocentrumától). Az egyre súlyosbodó háború munkaerő-hiányt teremtett, és mire annyi idős lettem, mint egy mai másodéves középiskolás, az időm java részében útépítéseknél és alagútásásban segédkeztem, miközben csak heti két-három alkalommal jártam iskolába. A harmadik év harmadik szemeszterében egy Nagasakitól távol eső helyre küldtek, a következő fél évet itt töltöttem, szüleimtől és bátyáimtól távol. Ételeink nagyrészt pépesített babhüvelyből és retekből készültek, nem pedig fehér rizsből, mint manapság. Mindig üres volt a gyomrunk, sovány kamaszokká cseperedtünk, rengetegen szenvedtek hasmenésben.
 
Egy hadiüzemben dolgoztam, ahol nagyméretű bombákat gyártottunk. (A bombákat légi torpedóknak nevezték, mivel ezeket repülőgépekre szerelték fel, melyekkel a pilóták belerepültek a hadihajókba, hogy elsüllyesszék azokat). A gyár hatalmas volt, éjjel-nappal folyamatosan működött, a munkások műszakban váltották egymást. Én voltam hozzászokva az ilyen fajta munkához, de próbáltam olyan keményen dolgozni, ahogy csak bírtam.
 
  A hegyoldalba ásott alagutakban működő gyárak egyikében állomásoztam, a fő üzemtől mintegy 700 méterre. Összesen hat ilyen, körülbelül 200 méter hosszú, mindkét végén nyitott alagút működött. Minden fontos berendezést az alagutak mélyén zsúfoltak össze, így kívülről nem lehetett felfedezni a helyüket. Esztergagépeken dolgoztam, ahol a légi torpedók létfontosságú alkatrészeit készítettük.
 
Úgy tűnt, mintha az amerikai repülőgépek minden nap légicsapásokat hajtottak volna végre. Amikor jött a támadás, a fő üzemben dolgozó iskolás lányok abbahagyták a munkát és a viszonylagos biztonságot kínáló alagutunkba menekültek. Augusztus 9-én, az atombomba ledobásának reggelén is - szokás szerint - megszólaltak a légitámadást jelző szirénák. Rengeteg ember sereglett le az alagútüzembe, hogy elkerüljék a légitámadást, de nem sokkal fél tizenegy után a riasztást figyelmeztetésre mérsékelték. Épp arra gondoltam, hogy mikor térnek vissza az evakuált munkások a saját munkahelyükre, amikor ledobták a rettenetes atombombát.
 
  A bombát 11 óra 2 perckor oldották ki. Az alagútban váratlanul megszűnt az áramellátás, mi pedig sötétben maradtunk. Ugyanebben a pillanatban, 100 méterre tőlünk, az alagút bejáratában vakítóan erős fényvillanást láttunk. Aztán hatalmas lökéshullám tört be, mintha egy nagy tájfun csapott volna le ránk. Az alagút elején tartózkodó emberek sikoltoztak, miközben a nyomás átrepítette őket a berendezéseken, majd mozdulatlanul elterültek a porban. Valaki felkiáltott: „Az új típusú bombák közül dobtak le egyet!”
 
  Hallottam pletykákat a hatalmas bombáról, amely három nappal korábban romba döntötte Hiroshimát, és a sötétben ülve reszkettem a félelemtől arra a gondolatra, hogy valamilyen borzalmas új fegyvert vetettek be, bár a valóságban semmit nem tudtam az atombombáról. A barátommal idegesen ilyesmiket suttogtunk egymásnak: „Vajon mi jöhet még ez után?” Kis idő múlva rohanva érkeztek vissza azok a lányok, akiket korábban a mi alagutunkba evakuáltak. Éppen visszafelé tartottak a munkahelyükre, amikor az atombomba becsapódott. Az alagútban félhomály volt, de még így is ki tudtam venni, hogy a legtöbb lány haja zilált és megperzselődött. Ijesztő látványt nyújtottak. Élőhalottnak tűntek, az arcukat eltorzították az égési hólyagok, a bőrük megégett és felrepedezett. Minden olyan gyorsan történt, hogy orvosságot vagy kötszert sem tudtak szerezni, egyszerűen kéztörlőket csavartak a sebeik köré és visszamenekültek az alagútba. Sok ilyen lány volt ott, mindannyian tizenöt-tizenhat évesek, csak egy kicsit idősebbek nálatok. Ellátni sehogy sem tudtuk őket, csak ilyeneket mondtunk, hogy „Szedd össze magad!” vagy „Tarts ki!”. Elviselhetetlen volt ilyen borzasztó állapotban látni őket. Olyan kimerültek és elkeseredettek voltak, fájdalom és félelem áradt belőlük.
 
  Mindez pillanatok alatt történt. Mi az alagútban sértetlenek maradtunk, és amikor a vezetőnk kiadta az utasítást, le tudtunk ereszkedni a vasúti sínek mellett a - mintegy húsz percre lévő - diákszállóig, miközben majd megszakadt a szívünk a hátrahagyott sérültek miatt. Lehetetlen volt az úton haladni, mert a lerombolt épületek romjain valóságos tűztenger tombolt, így négy-öt barátommal a vasúti sínek mentén haladtunk óvatosan, miközben a talpfák füstöltek a hőségtől. Aznap tiszta időnk volt, az égen egyetlen felhő sem mutatkozott, a nap könyörtelenül tűzött ránk. Az atomrobbanás után tűzoszlopok és fekete füst tört az ég felé, feketébe borítva a délutáni eget Nagasaki felett. A nap sárga és baljós gömbként lebegett felettünk, mintha épp lezuhanni készülne az égről. Még a buja zöld növények és fák is porig égtek. Az út mentén halomban hevertek a megégett holttestek, melyek annyira eltorzultak, hogy lehetetlen volt megállapítani, férfiakat vagy nőket látunk-e.
 
Mivel a nyár közepén jártunk, mindenki csak minimális ruházatot viselt, így az égési sebek különösen súlyosak voltak. Rengeteg ember vonszolta le magát a folyóhoz vizet keresve, megperzselt, porral borított arcukat a kezükkel takarták. Annyian voltak, hogy megszámolni sem lehetett őket. Holttestek lebegtek a vízben, halmokban hevertek a lovak és tehenek megperzselt tetemei. Égési sebekkel és hólyagokkal borított emberek kapaszkodtak a lábunkba, és kórusban kiabáltak, „Vizet, vizet!”. Lehetetlen megmenteni az életét egy olyan sérültnek, aki testfelületének több mint felén megégett, és pontosan tudtam, hogy a súlyosan megégett sérültek meghalnak, ha sok vizet isznak, még ha csillapíthatatlan és kétségbeesett szomjúságuk erre is kényszeríti őket. Érthető módon a sérültek azt hajtogatták: „Csak egy kis vizet szeretnék!”. Majd megittak bármit, amihez hozzájutottak, még a folyó olajos vizét is. Ittak és meghaltak. A látvány egyszerre volt félelmetes és szomorú, mintha a megvalósult poklot láttam volna. Végre elértünk a diákszállóig, de a fából készült épületek porig égtek, csak parázsló törmelék maradt belőlük. A gyerekek mélyen aludtak az éjszakai műszak után, akiket nem zúzott halálra a beomló épület, azokat ruha nélkül, mindössze alsóneműben terelték ki a környező területekre. Az ügyeletes tanár elrendelte, hogy mindenki, aki sértetlen maradt, menjen a fő üzemépületbe, és keressük meg a munkatársainkat, hogy majd visszavigyük őket a szülővárosunkba, Imariba.
 
Ameddig a szem ellátott, Nagasaki városa lángokban állt. A fegyvergyár hatalmas tetőszerkezete, ahol a légi torpedókat szerelték össze, a földdel vált egyenlővé. A szerkezet acélgerendái szívószálként csavarodtak meg, a hatalmas gáztartály az oldalára dőlve feküdt. A megdőlt gyárkémény középpontja felett egy halott férfi teste lógott, mintha cirkuszi akrobata lenne. A gyár kevesebb mint egy kilométerre feküdt az atombomba robbanásának hipocentrumától, azon a helyen, ahol ma a Nagasaki Egyetem működik. Miközben barátaink keresésére indultunk, radioaktív pernye hullott ránk, mely később a halál hamujaként vált ismertté.
 
Az este közeledtével mentővonat tolatott vissza felénk a síneken, olyan lassan, mintha tolnák. Nem messze állt meg tőlünk, de nem tudott közelebb jönni, mert az előttünk futó vasúti híd összeomlott. Ez elég messze volt a (mai) Urakami állomástól. Néhányan a vonathoz szaladtak, hogy felugorjanak a szerelvényre, de visszafordították őket a kiáltások: „Először a sebesülteket tegyük fel!” Azokat, akik sérüléseik vagy égési sebeik miatt nem tudtak mozogni, rögtönzött hordágyon vagy a hátunkon cipelve vittük fel a vonatra, majd elhelyeztük őket az üléseken. Ez rengeteg erőfeszítésbe került. Azokat, akiket nem tudtunk a vagonokban elhelyezni, a teherkocsikra toltuk fel.
 
Úgy összezsúfolódtunk a vonaton, mint a heringek, egy lépést sem tudtunk tenni. Ha valaki megmozdult, a körülötte lévők egymásnak ütköztek, és azok, akiknek égési sérülései vagy nyílt sebei voltak, sikoltoztak a fájdalomtól. Néhányakat vér borított, testüket üvegszilánkok járták át. Mások úgy megfeketedtek az égéstől, hogy felismerhetetlenné váltak. Néhányan azt ismételgették: „Öljetek meg!”, mások teli tüdőből ordítottak: „Vizet… Adjatok vizet!”. Láttam embereket, akik vért köhögtek, miközben az utolsó lélegzetért küzdöttek. Még azokra is hatással volt a vonatban uralkodó atmoszféra, akik sértetlenek maradtak. Amint a meleg és a vér nyers szaga elviselhetetlenné vált, eluralkodott rajtuk a rosszullét és hányni kezdtek. Mintha az a vonat a pokolból érkezett volna.
 
Akik a vonatról lemaradtak, szintén radioaktív sugárzásnak és hőnek voltak kitéve, így egyre gyengültek, és egymás után estek össze és haltak meg. A vonatút hosszú és fárasztó volt, emberek haldokoltak az úton, és a vonat többször megállt, hogy a sérülteket lerakják azokon az állomásokon, ahol a közelben kórházak voltak. Egész éjszaka utaztunk, végül másnap reggel érkeztünk meg az Arita állomásra. Egy hét múlva, 1945. augusztus 15-én a háború véget ért, részben a Hirosimára és Nagasakira ledobott atombombák következtében. Japán vereséget szenvedett.
 
Csupán a Hirosimára és Nagasakira ledobott két atombomba több mint 300 000 embert ölt meg és 700 000 embert megsebesített. Mind a mai napig évente több mint 6000 ember hal meg a bombázás áldozatai közül.
 
 Napjainkra az atomtámadásnak mintegy 300 000 túlélője maradt az országban, átlagéletkoruk meghaladja a hetven évet. Sokakat sugárzás ért, és rettenetes fájdalmakat szenvednek el, gyakran kerülnek kórházba a sugárzás utóhatása miatt fellépő betegségekkel. Az atomtámadást elszenvedő végzős osztályom kilencven diákja és tanára közül húszan azonnal meghaltak, harminc másik (körülbelül az összes ember harmada) később vesztette életét. Magam is számtalanszor megtapasztaltam, hogy egészségi állapotom leromlott, újra és újra kórházba kerültem, majd mindig hazaengedtek. Szerencsére úgy tűnik, hogy mostanra visszanyertem az egészségem, és bízom benne, hogy ez a tendencia folytatódni fog. Azok közül, akik sértetlenül vészelték át az atomrobbanást, sokan szenvednek az úgynevezett mentális utóhatások miatt, mivel minden alkalommal, amikor megbetegednek, elönti őket a szorongás, hogy talán a bomba okozott náluk valamilyen problémát. Ily módon az atombomba még azok számára is félelmetesnek bizonyult, akik túlélték azt.
 
  Jelenleg mintegy 30 000 nukleáris robbanófejet tárolnak a világon, a nukleáris fegyverekkel rendelkező hét országban. A legtöbb ilyen fegyver a Hirosimára és Nagasakira ledobott bombákkal összevetve legalább ötször, de akár százszor nagyobb pusztító erővel bír.
 
  A Hirosimára és Nagasakira ledobott atombombák szó szerint földi pokollá változtatták a két várost. A robbanás pillanatában keletkező hősugárzás halálra égette az embereket, és a robbanás lökéshulláma a hipocentrum két-három kilométeres körzetében elpusztította a környező épületeket, lángoló romokat hagyva maga után. Aki nem tudott időben kimenekülni, az összedőlt épületek alá szorult és halálra égett, amikor kiütött a tűz. Ráadásul az atombombák által kibocsátott radioaktív sugárzás a szemnek láthatatlan maradt. Mindazokat, akik megmenekültek a lángoló pokolból, elborította a sugárzás. Körülbelül egy héttel a bombázás után, az embereknek hullani kezdett a haja, vérzett az ínyük, lila foltok jelentek meg a bőrükön és magas láz jelentkezett náluk. Egyik ember a másik után halt meg, szörnyű kínok között. Ez volt az akut sugárbetegség.
 
  Ennyire szörnyű fegyver az atombomba. Ezek a gonosz fegyverei. Ezért teszünk mi, az atomtámadás túlélői, folyamatos erőfeszítéseket arra, hogy a nukleáris fegyvereket, amilyen hamar csak lehetséges, eltüntessék a föld színéről. Remélem, hogy mindannyian tanultok a háborúról és az atombombáról szóló beszámolókból, hogy szívetekbe vésitek a háborútól való félelmet, illetve a béke miatt érzett hálát. Arra kérlek titeket, adjátok át ezt az üzenetet minél több embernek. Élvezzétek az iskolai életet, és tegyetek meg minden tőletek telhetőt, hogy eszméitek és jövőbeli álmaitok valóra váljanak. Soha ne folyamodjatok erőszakhoz vagy megfélemlítéshez.
 
  A mai napon a ti gimnáziumotokban nyílik meg Az atombomba és az emberiség című kiállítás. A képeken Hirosima és Nagasaki felváltva szerepel, de ami mindkét esetben egyértelműen megmutatkozik, az a rettegés és a kegyetlenség, ami az atombomba nyomában jár. Azt hiszem, világosan megértitek majd, hogy mennyire hálásnak kell lennünk, amiért békében élhetünk. Nézd meg alaposan ezeket a képeket, és mesélj róluk a családodnak, amikor hazamész.
 
  Ezzel zárom az előadásomat. Köszönöm, hogy figyelmesen meghallgattatok.