Az atombomba ledobását abban a városrészben éltem át, amit ma Nishikita-machi néven ismertek.
Augusztus 9-én reggel megszólalt a légvédelmi sziréna, de a húgom már elment otthonról, és a szokásos időben elindult a Shiroyama Általános Iskolába, ahol mozgósított diákként dolgozott. Pár perc múlva, 11 órakor villámláshoz hasonló fényt láttam. Nem emlékszem semmilyen hangra. Amikor felemeltem a fejem, láttam, hogy a házban az összes bútor felborult, a rádió a zsinórjánál fogva lógott. Kirohantam a házból, és ránéztem a mellettünk álló régi nádfedeles épületre, amit pajtának használtak. Lángokban állt. Ahogy felnéztem a ház fölé, láttam, hogy a domboldalon a teljes növényzet lángra kapott, és azon gondolkodtam, milyen bomba okozhatta ezt. Az otthonunk körül tízegynéhány parasztház állt szétszórva, és kettő kivételével mindegyik leégett. Két tehén botladozott át tűzön, és felmenekültek a hegyekbe. Késő délután, mikor a házak már nem égtek visszatértek. Az emberek és a tehenek együtt kerestek menedéket a hegyoldalban. Ez 3 vagy 4 óra körül lehetett. Ezt követően anyám elindult, hogy megkeresse a kishúgomat.
Abban az időben a húgom a kereskedelmi lányiskola negyedik osztályába járt. Őt már mozgósították, és a Shiroyama Általános Iskola harmadik emeletén dolgozott, ide helyezték át a Mitsubishi fegyvergyár általános ügyviteli és bérszámfejtési osztályát. Nem tudom biztosan, hány ember tartózkodott vele a harmadik emeleti irodában. Biztos, hogy volt néhány túlélő, de a húgom elmondása szerint az osztályteremben lévő emberek többsége azonnal meghalt. Egy férfi, azt hiszem, az egyik főnöke, azt mondta nekik, hogy aki ki tud ugrani az épületből, az tegye meg. A húgom leugrott, majd mezítláb elvonszolta magát. Elképesztő, hogy egy ekkora gyerek nem halt meg a harmadik emeletről leugorva. A közelben volt egy bokros terület, aminek a helyén ma az Urakami villamosszín működik. Szerencsére anyám rátalált a bokrok között, és haza tudta hozni. Ha a húgom valahol máshol lett volna, valószínűleg egy mentővonaton érte volna a halál, miközben Omurába vagy Isahayára viszik kezelésre. Ha ő az egyik ilyen helyen halt volna meg, akkor valószínűleg soha nem tudjuk meg, hogy mi történt vele. Ebben az értelemben valóban szerencsések voltunk.
Anyám „haza” hozta a testvérünket, bár valójában az otthonunk akkorra már porig égett. A következő két éjszakát egy kis légvédelmi óvóhelyen töltöttük, a házunk előtti hegy lábánál. A húgom arcába és a fejébe összetört ablaküveg darabjai fúródtak, de semmit sem tehettünk az ellátásáért. Néhány nappal később az egyik környékbeli házból kértünk segítséget, amely nem égett le. A szomszédunk, aki az állami vasút orvosi rendelőjében dolgozott, látta el először a testvéremet, egyesével szedegette ki az üvegszilánkokat az arcából és a fejéből. Néhány szilánk azonban darabokra tört, ezeket nem lehetett eltávolítani. Ennek ellenére úgy tűnt, a húgom nem érez fájdalmat. Mindazonáltal, pontosan tíz nappal az atombomba robbanása után eltávozott ebből a világból. Az atombomba gyűlöletes dolog. Határtalan gyűlöletet érzek iránta.
Elnézést kérek, hogy ennyit beszélek a saját bajaimról, de a családomat rengeteg szerencsétlenség érte. Két hónappal az atombomba ledobása előtt a nálam eggyel fiatalabb húgom is elhunyt. Ő is a kereskedelmi lányiskolába járt, majd érettségi után a pénzügyi megtakarításokkal foglalkozó osztályon kapott munkát. Röviddel ezután megfázott és a felgyűlt mellűri folyadék következtében meghalt. Ő legalább elvégezte az iskolát, és a neve mindig szerepelni fog a végzősök listáján.
A húgunk azonban, aki a bombázás alatt halt meg, csak negyedik osztályba járt, így az ő neve soha nem jelenik már meg a végzősök között. Rettenetesen sajnálom őt. A mai napig kiráz a hideg, ha megpillantom a Shiroyama Általános Iskolát, és a húgomra gondolok, aki súlyos sérüléseivel kiugrott ebből az épületből. De annyi holttest maradt azonosítatlan, hogy ebben a vonatkozásban a húgom és családunk még szerencsésnek tekinthető. Tíz napot még együtt tölthettünk, és bár segíteni nem tudtuk rajta, legalább ácsoltunk neki egy koporsót, és tisztességben elbúcsúztattuk. Ezzel együtt még mindig gyűlölöm az atombombát.
Minden élőlény, még a legnagyobb fák is összeroskadtak és szénné égtek. Azokat a tragikus képeket soha nem tudom kitörölni az emlékezetemből.
A kishúgom arca, aki két hónappal az atomtámadás előtt hunyt el, tiszta volt és gyönyörű. A másik húgom arca azonban az utolsó lélegzetvételekor már fekete volt, valószínűleg a lökéshullám miatt. A mai napig képtelen vagyok elfelejteni az ő megfeketedett arcát.
|
